Ahogy öregszünk, néha egész váratlanul arcok, szavak, pillantások bukkannak elő a múlt kútjából. Egy borkimérés mellett vitt az utam, amikor a pincéből vidám, ragyás arcú férfi lépett ki, hatalmas, borvirágos orral. Berda József — villant át rajtam. Pedig nem ő volt, csak a mása. De ez is írhatta volna a Borocskát dicsérő ájtatos szavakat: „Gyomor gyógyító — csupán borocska, úgy szívom magamba belőled — most a szentlélek tüzét, — mint ájtatos lélek a nyugalmat ima után."
Hová lett a híres társaság, amely Berda levelezőlapjait kézhez véve valamelyik kocsmában gyűlt össze, hogy a költő harsány szavától vezérelve zengje a jó borok és ételek dicséretét? Talán a mennyek országában is rezerváltak számukra egy asztalt, s most ott üldögélnek, asztalfőn Berda „Jóska", mellette a halk szavú Vargha Kálmán, aki oly szép könyvben idézte a lírikust, azt az embert, lejjebb a többiek, írók, művészek, alkalmi mecénások.
Berda az irodalom szegénylegénye volt, s miután csak szegénységét veszíthette volna el, mindig kimondta az igazságot. Kevés „tisztább" költője van irodalmunknak. Neki nem kellett óvatoskodnia, taktikáznia, ami a szívén, az a száján. És kevés keresztényibb költőt ismerünk nála. A teremtés szépségét, örömökre hangoló jelenségeit énekelte, de szívesen üldögélt a templomokban a szerzetesek imáit, zsoltározását hallgatva, s megidézte a szenteket is, azokat, akik közel álltak hozzá, a szegényeket és reményt adókat.
Szokatlan arc a magyar költők galériájában. Szokatlan hang ebben a gyönyörű kórusban. Szokatlanok a témái is: egy jó ebéd, finom töpörtyű, hurka, kolbász, szalonna. A békessége azokat az ízeket idézte, amelyeket fájdalmas eltökéltséggel keresett „az öreg hajós" is, Márai Szindbád hazamegy című regényében. S ha véletlenül része lehetett bennük, ódai szárnyalással dicsérte őket. Tette ezt akkor is, amikor jó néhány költőtársa inkább Sztálinról és Rákosi Mátyásról zengett ódákat. S ódákat tudott írni az emberi érzésekről is, a szeretetről, megértésről, barátságról.
Önmagát adta, természetes jóságát, gyermeki egyszerűségét. Tényleg gyermekként tévelygett e század vadonában, rövid nadrágban, bömbölve jókedvében, könnyekkel szemében, amikor elérzékenyült, mert visszakapott valamit abból, amit másoknak adott. Levelekkel ostromolta azokat, akiktől anyagi támogatást remélhetett, cserébe felmutatta költészetében az igaz emberséget. Nem küldetésesen, programokat vállalva, hanem szívből jövő természetességgel, annak mozdulatával, aki legszívesebben az egész világot magához ölelné, mert mindenkin és mindenen fölismerte a Teremtő keze nyomát.
Berda nem tétel, nem tananyag. Nem is illenék ebbe a sorba. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene olvasni. Nem azzal a célzattal, hogy a költészet csúcsaira kapaszkodjunk, hanem egy igaz, hiteles, humánus világrend megismerésének szándékával. Mert Berda József olyan költő volt, aki a világ szépségének és az emberi jóságnak a hitelét, reményét olyan korban is megőrizte és továbbadta, amely igyekezett megcsúfolni és megtagadni azokat.
Rónay László