Amikor „Itália apostola”, a szigorú sienai ferences: Bernardin kimondta a kereskedőknek az igazságos szentenciát: „Annyi számodra a megengedett nyereség, amennyi a lehetséges veszteség”, a tézist kikényszerítő, mohó Firenze nyakig ült a pénzben, haszonlesésben. A XIV. század végét jelezte a naptár, de több mint másfél századdal korábban az Arno parti város már a kereskedelem és a haszonszerzés mohóságában ellenállásra-tiltakozásra indított hét nemesi származású fiatalembert: Bonusfiliust, Amideust, Bonaiunctót, Manectust, Alexiust, Sostegniust és Ugucciót. Ők a hazánkban is jól ismert szervita rend alapítói. XIII. Leó pápa avatta szentté őket. Toscana, a költői táj, tartomány szentekben ugyancsak gazdag, amint képzőművészetében, építészetében, etruszk hagyományaiban is. A korszellem a XIII. században jelentkező iparon és kereskedelmen alapuló kommunális életet Firenzében túlzottan anyagiassá tette, s bár a művészet más dimenziókat (is) megnyitott, a lelkiségi igényt úgy lehetett kifejezni, amint később Canisius Szent Péter terjesztette Aegidius Colonna (meghalt 1366-ban) himnusza nyomán: „Uram, vedd el tőlem, ami elfordít Tőled. / Uram, add meg nekem, ami engem Hozzád vezet. / Uram, végy el engem magamtól, és adj Neked engem.” Joggal mondhatjuk a középkor őszének azt az időt, amikor a hét firenzei fiatalember kolostort alapított Firenze külvárosában, aztán Sienában, és pecsétjükre rákerült a „Boldogságos Szűz Mária Szolgái” felirat. „Mindent elhagytak — írja Puskely Mária — az Evangélium szellemében, hogy remeteségükben csak Istennek és Máriának szolgáljanak: szegénységben, szemlélődésben.” Otthonuk a Monte Senario (az „Arno parti Athéntől” 18 kilométerre). Följegyezték rendi néveredetük „titkát”: amikor a bűnbánók ruhájában először megjelentek Firenze utcáján, egy kisgyerek felkiáltott: „A Madonna szolgái!” A krónika így folytatja: ez a kisgyerek lett később a szervita rend ötödik generálisa: Benicius Fülöp, a szent.
A Monte Senario ma is megállít: tetején a kolostor, a lépcsőzetes épületsor a figyelmet, a szívet fölfelé emeli — messzi a világtól, s a szerviták regulája (még a IV. században élő) Szent Ágoston nyomán „hallatszik”: „Én magam is keresem Istenemet, hogy lehetőleg ne csak higgyek Benne, hanem egy kicsit lássam is.” (Ágoston szabályzatát ugyanis nem egy rend vette át később, modernsége, időtlensége ma is meggondolkodtat!) Csodálom a ragyogó kékséget fölöttem, este a csillagragyogást, az olajfaligeteket, szőlősorokat, de aztán „önmagamba térek és keresem, ki vagyok én...” A XIII-XIV. században, vagy e mostani „ajtajában” ugyanaz a fölismerés a keresőknek, ha a több jó, a legfőbb Isten a cél. Mert ez a keresés Alexius (azaz: Elek), Amideus vagy Fülöp, s aztán annyi szervita szent, tudós, zenész, építész, teológus példája valóban édessé: a lélek benső gyönyörűségévé válik, ahogyan a regulából olvasható: „Rendünk kolduló rendi irányultsága szellemében éljük az átmenetiség, a bizonytalanság és a nagylelkű készség evangéliumi értékeit, ezért oda megyünk, ahol a szolgálatunkra leginkább szükség van.” Nem függ ez össze valamiként Aegidius Colonna himnuszával vagy a keresztény egzisztenciális meditációval? „Két part kell az igazságnak: az egyik átmenetünknek, a másik visszatérésünknek. Utak... amelyek érintetlenül megőrzik nevetésünket. Amelyek összetörve is kimentik a jeges vizekben úszó unokáinkat.” (René Char)
A hét alapító kortársa: a ferences Jacopo da Todi a collazonei kolostorban papírra vetett himnusza a Fájdalmas anyáról érteti meg igazán — a firenzei kisgyerek szavaival — a Madonna szolgáinak belső életrendjét: a hagyomány szerint ugyanis 1240 nagypéntekjén látták a Mater dolorosát: egyik kezében pálmaág volt, és sötét színű szerzetesi ruha, a másikban Ágoston szabályzata. A hang: „Ti segítetek megművelni Fiam áldott szőlőjét, ti lesztek az én szolgáim” — jelölte meg vándorlásuk célját, a rend jövendő munkáját, amely sok történelmi hányattatásban is átfogta a világot Itáliától Ausztráliáig s a Fülöp-szigetekig.
Hatvanegy esztendeje indult útjára folyóiratuk, a Marianum, ötven éve teológiai fakultásuk — Rómában...
Aki Lorettomban jár (ahol Nádasdy Ferenc nyomdája működött), vagy Egerben, Budapesten, a szerviták csöndes szentélyében jusson eszébe a néplélek átélése messzi időkből, ha a Fájdalmak anyja előtt sóhajtozott: „Ha lehetne egy anyának a maga gyermekeié meghalnyi, / Héccer meg héccer meghalnyi.”
Nem a legáldozatosabb szeretet szavai ezek, a szent Bölcsességé?
Tóth Sándor