Suscepimus, Deus, misericordiam tuam... Befogadtuk, Isten, irgalmasságodat templomodnak bensejében... Így kezdődik a római liturgia egyik szép introitusa, melyet az évben kétszer énekelünk: az évközi vasárnapok egyikén és február 2-án. De a szöveget énekelteti a liturgia karácsonykor is: a nagy virrasztó zsolozsma egyik antifonájaként, vagyis a 47. zsoltár keretverseként. Éppen ez az alkalmazás világít rá a szöveg újszövetségi liturgikus értelmére. Isten irgalmasságát legteljesebben akkor fogadtuk be, amikor „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát küldte”. Isten irgalmassága, amit, vagy inkább akit befogadtunk, maga a második isteni Személy, aki azért jött, hogy az isteni természetet és a teremtett kegyelmet saját testében közölje velünk. Őt magát fogadtuk be, és benne Isten bűnbocsátó és az isteni természetben részesítő kegyelmét.

Ezt a kegyelmet Isten „templomának bensejében” fogadtuk és fogadjuk be. Nem a magányos lélek mélyén, nem titokzatos isteni sugalmazás által, még csak nem is az Isten-váró közösség élményében, hanem a látható, érzékelhető, megformált vallási közegben, mondhatjuk így is, tágabb értelemben: Isten szentségeiben. Krisztus eljövetelét az emberiség a századok óta előre formált „templomban”, Izrael papi nemzetségében fogadta be („és lőn Izrael az Úrnak szentélye”, 113. zsoltár). Isten irgalmasságát ma és minden századokban Isten történelmi templomában, az egyházban fogadjuk be. Ez az egyház valódi templomokban él, és közvetíti Krisztus istenségét, a kegyelmet napról napra. Február 2-án a jeruzsálemi templomban fogadjuk be azt a Krisztust, akit Mária karjain hordoz.

Ez a zsoltárvers jól megmutatja azt is, mennyire nem önkényes, amikor az egyház az ószövetségi szöveget Krisztusra alkalmazza. Ha elolvassuk a teljes 47. zsoltárt, látjuk, hogy Isten népe iránt tanúsított s az egész világra kiáradó irgalmas cselekedeteit ünnepli. Márpedig ugyanaz az Isten, aki sokféle irgalmasságát megmutatta választottain, beteljesítette irgalmasságát a Messiás eljövetelével. Ezt az irgalmasságot joggal ünnepelte az ótestamentum választott közössége, s még teljesebb joggal ünnepli — ugyanazon szavakkal — az egyház, e „szent nemzet, királyi papság”. Nem mi magyarázzuk bele tehát az újszövetségi értelmet az ószövetségi zsoltárba, hanem a zsoltár — az Isten által adott egyetlen imakönyv egy darabja — magába foglalja azt a teljességet, melynek töredéke valósult meg Krisztus előtt, és valódi értelme Krisztusban. S végül: az introitus „befogadásról” beszél. Ennek persze része, vagy inkább következménye, hogy megértsük ezt az irgalmasságot. De ezt ingyen kaptuk („gratia gratis data”), befogadtuk a templom bensejében. Ez a szemlélet — szemben az újkori, a protestantizmusban és napjaink katolicizmusában eluralkodott liturgiai felfogással — valóságos szentségi folyamatban látja a kultusz értelmét, s csak ehhez képest, másodlagosan az emberi értelemben, érzésvilágban végbemenő ténynek. Mint századunk legnagyobb liturgikus teológusa, Odo Casel többször kifejtette, mi nem csupán „elmélkedünk Isten jótéteményeiről” (mint az új magyar misekönyv fordítja), hanem valóságosan befogadjuk hétről hétre Isten irgalmasságát a templomban és annak liturgiájában. Ezt hirdeti meg s egyben ünnepli is énekével már a mise kezdetén az introitus: „Suscepimus Deus misericordiam tuam in medio templi tui.”

Dobszay László