A karácsony átfűtöttsége és a millenniumi ünnepségek beköszöntése sokunk tollát, hangját visszafogta a negatív, kedvezőtlen közlésektől és emlékezésektől. Pedig volna mire emlékeznünk ötven év távlatából. 1949 és 1950, mint a magyar történelem legsötétebb esztendei rémlenek föl tudatunkban. A kommunista önkényuralom: az internálások, a kitelepítések, az oktatásból és állásokból eltávolított keresztény magyarok elleni tervszerű offenzíva ekkor hágott a legmagasabbra Magyarországon.
A moszkoviták - a szovjet megszálló hadsereg kíméletlen támaszával a hátuk mögött - a hitleri időkre emlékeztető kegyetlenséggel üldözték a keresztény egyházakat és híveiket, a civil lakosságot, a kemény munkájuk gyümölcsét élvezni óhajtó értékes parasztságot, az eleve bűnösnek deklarált régi értelmiséget és a jórészt félrevezetett munkásságot.
Egy szóért, egy félremagyarázott gesztusért emberek tűntek el a süllyesztőben. A Péter Gábor nevével "fémjelzett" ÁVH mintha pontosan lemásolta volna a Gestapo gyilkos módszereit: tízezreket likvidált az Andrássy út 60-ban, a Gyorskocsi utcában, a Mosonyi utcában és a Belgrád rakpart 5. szám alatt, és sokan nem tudják: még a Józsefváros egyik csöndesnek látszó utcácskájában is. (E sorok írója saját szemével látta a VIII. kerületi Csokonai utcában lévő Gazdasági Rendőrség előtt kizsuppolt teherautókat, rajtuk a hiányos öltözetben odahurcolt, félmeztelen gyanúsítottakkal, akiket főképp azért fogtak le, mert szorgalmuk révén családjukért és hazájukért munkálkodtak. Ezt a látványt még a járókelőket durván elhessegető rendőri erők sem tudták meg nem történtté nyilvánítani. Egy dokumentum film érintőlegesen foglalkozott is e házban történt rémtettekkel, az átvezető alagutak és sötét tömlöcök kínzó, sejtelmes világával.)
Mindszenty bíboros ekkor már egy éve életfogytiglani börtönre ítéltetett, de a vörös terror, a falu és a város pártban lebzselő dologkerülői nem érték be ennyivel. Papok és hívők sokasága került a hatalmukat minden nemtelen eszközzel megtartó kommunisták karmai közé. Még jól emlékezünk jónéhány párttitkár, tanácselnök vagy személyzeti főnök mindenhatóságára, kiskirályi allűrjeire. Arra is, hogy egyetemistáknak, főiskolásoknak ezekben az években órarendjük előtt orosz vagy internacionalista mozgalmi dalokat kellett énekelniük, és arra is, hogy a szervilis Szabad Nép országáruló publicistáinak émelygést keltő magasztalásait kellett elemezniük Lenin, Sztálin vagy a Szovjetunió magasabbrendűségéről, mindent felülmúló nagyszerűségéről. Egy kis nemzet kiváló és értékes egyedeit tiporták el és alázták meg az önkényeskedő, szadista módszereket alkalmazó operatív tisztek, verőlegények, a moszkvai kurzus magyarfaló banditái.
De mi csak felejtsünk és engedjük, hogy mindezért ők bocsássanak meg nekünk! Amíg a bosszút álló és megtorlást szolgáló fegyveres csoportok tagjait (akár az ávósokat, akár a pufajkásokat) életükben vagy haláluk után nem nyilvánítják ugyanúgy háborús és emberellenes bűnök elkövetőinek, mint a történelem más időszakában hasonló bűntettek elkövetőit - addig nem képzelhető el nyugalom és megbékélés ebben a hazában és a világon. Ám miképp várhatnánk el mindezt, amikor a nyugat-európai fórumok ítélete az újabbkori szerb háborús bűnösökkel, tömeggyilkosokkal kapcsolatosan ennyire komolytalanná és nevetségessé válhat a gyakorlatban - teljesíthetetlensége folytán.
Visszatérve honunkba: súlyos és nehéz terheket, veszteségeket rótt ránk az elmúlt ötven esztendő. De veszélyesek a más köntösben jelentkező, mohó utódaik is, még ha a kapitalizmus sokáig megvetett zászlaját lengetik is ideológiai szélkakasok módjára.
Mindezekre emlékezni sem kívánna az ember, mégis meg kell tennünk önmagunk és a történelem becsülése, a tisztánlátás érdekében. És azért is, hogy a jövő útját másképpen, a keresztény-magyar eszmeiség régi, bevált értékeihez kapcsolódóan teremthessük meg. A XXI. század kiszámíthatatlan és bonyolult világában mindannyiunk üdvére és boldogulására.
Szeghalmi Elemér