"Ha szeretjük egymást, az Isten lakik bennünk, az ő szeretete válik bennünk teljessé." (Jn 1,4-12)
Egy vasárnapi prédikációban hallottam: a nevelésnek az a célja, hogy a nevelő fölöslegessé váljon. Azóta is töprengek ezen a mondaton. Érvényes ez a szülőre is? H iszen ő is nevelő… Igen. Szeretnénk, ha a gyermekünk felnövekedvén nem szorulna ránk, de mégiscsak a nevelésünk csődje lenne, ha úgy bánna velünk, mint használat után egy eldobható fecskendővel.
Szoptatós anya koromban értettem meg a szerzeteseket, akik napjában hétszer dicsérik Istent közös imával: ez életük alapja. Azon kaptam ugyanis magam, hogy napjában hétszer - nappal hatszor és még egyszer az éjszaka közepén - minden más dolgomat alárendelem a szeretet parancsának. Szólhat telefon, csöngethet a postás, lehetnek sürgős feladatok, de nekem "nem ér a nevem!" Én kívül állok mindezen, mert mindennél fontosabb dolgom tejemmel táplálni a csecsemőmet. Úgy is mondhatnám: mindennél fontosabb testestől-lelkestől az éltető szeretet áramába elmerülni. A tápláló tej csak anyagi megjelenési formája annak az áradó szeretetnek, békének, harmóniának, ami igazából láthatatlan, s épp ezért a művészet kimeríthetetlen témája. A szerzetes nem más, mint Isten csecsemője, aki naponta hétszer mindent félretéve szívja magába a mennyei erőt, töltődik föl mennyei fényességgel, dicsőítvén az Istent, azaz fürdőzve a szeretetben.
Később, mikor gyermekeink már szaladgálós korban voltak, ha mi magunk tartani akartuk a kapcsolatot barátainkkal, rokonainkkal, a világgal, őket is magunkkal kellett vinni mindenhová növendékhangversenyektől kezdve közösségi együttlétekig. Sokszor kerültek hát számukra teljesen ismeretlen emberek és körülmények közé. A biztos pont csak a mi személyünk volt. Eleinte az ölünkben ültek, majd egyre hosszabb időre merészkedtek el fölfedezni azt a helyet, ahol éppen vagyunk, például barátkozni a háziak gyerekeivel. Ám időről-időre visszaszaladtak hozzánk, s az ölünkbe másztak. Mint a feltöltős zseblámpa a konnektorba: néhány percre odabújtak hozzánk, egy szót se kellett szólni, s feltöltődve mentek vissza "működőképesen" a társaik közé.
Az első nagy, sorsdöntő elválás maga a születés. A természet rendje szerint, mégis fájdalmasan. Ám ez a fájdalom gyümölcsöt terem: a kölcsönös szeretet és eddig ismeretlen örömök gyümölcsét. Aztán jön az elválasztás. Kicsit összeszorul a szívünk az utolsó szoptatásnál. Vége a megtisztelő megbízatásnak, hogy az élet tápláló csatornája lehetek. Kistestvér születik, fájdalmasan el kell szakadni a nagyobbtól, hogy majd magasabb rendű kapcsolatban találjunk újra egymásra.
Elsőosztályos fiacskámat cselló órára kísérgettük a négyéves öccsével és a még magzat húgocskájával. Két járművel, átszállással mentünk, vinni kellett helyette a csellót, mert majd akkora volt, mint ő. Kedves program volt ez hetente kétszer, meghitt közös ballagások, várakozások, mesélések. Aztán megszületett a kishúg. Mi lesz ezután? Nincs, aki kísérgesse. Le kell tehát mondani a csellózásról? Hisz ez azt jelentené, hogy a kishúg megfosztotta őt ettől az örömtől. Lefokozódás lenne növekedés helyett. Ma is szorong a szívem, amikor felidézem, hogy a kicsi születése előtti hetekben mellékutcákon át gyalog jártunk cselló órára, és már nem segítettem a cipelésben.
Jól meg kellett jegyezni az átkelőhelyeket, és ki kellett próbálni, hogyan fog a kisfiam egyedül járni. Mikor a kórházban voltam, épp zuhogott az eső a csellóóra idején. Jött a hír, hogy a közben hazaérkezett iskolás testvérei eléje szaladtak egy esőköpennyel. Maguktól eszükbe jutott. A "művész" pedig igazi nagyfiú lett. Nem mertem volna őt egyedül engedni, de a nagyobb jó érdekében az élet kényszere megedzett. Őt is, engem is. Jó, nagyon jó érzés, ha gyerekeink mi általunk kaphatják meg azt, amire szükségük van. De erről is le kell tudni mondani. Tudnunk kell, megbízatásunk csak egy határozott időre szól. Isten megtisztelő bizalommal adta nekünk az életüket, hogy felneveljük őket neki, hogy boldogok legyenek az ő dicsőségére. Nem magunknak. El kell vállalnunk a fájdalmas elválásokat, az önállósodás szárnycsapásait, a növekedés - növekedésünk - érdekében. A mi dolgunk a gondviselésben bízva szolgálni ezt a növekedést, nem pedig kiszolgálni igényeiket. Ha egyszerűen kiszolgáljuk őket, bizony úgy járunk, mint az eldobható fecskendő.
A szolgálatban - éppen a lemondás, a fájdalom által - mi is növekszünk, új, nagyszerűbb, önzetlenebb örömökre válunk képessé. A bizalmunk által pedig gyermekeink szárnyakat kapnak.
Ó, de jó is nekünk, ha ismerhetjük az igazán jó örök forrását, minden növekedés okát és célját, a végtelen szerető Istent! Akkor, talán ha nem is napjában hétszer, mint a szerzetesek, Isten csecsemői, de legalább mint Isten futkosó gyermekei időről-időre hozzá szaladhatunk, szeretete ölelésében feltöltődhetünk, hogy "működőképesek", azaz jó szolgálatra képesek legyünk, mint az a bizonyos zseblámpa.
Eljutottunk hát a gyerekségtől a gyerekségig. Ez a nevelés nagy íve. Míg gyermekeink felnövekszenek, velük együtt növekszünk egyre tudatosabban Isten gyermekeivé.
Érdekes tapasztalatunk, hogy felnőtt gyermekeink, mikor tőlünk hosszabb ideig távol voltak, akkor találtak rá igazán a Mennyei Atyára, s ugyanakkor a szülői ház értékeire. Nevezhetjük ezt megtérésnek is. Nem váltunk eldobható fecskendővé, hanem felnőtt testvérré. Talán bizony erről, a messiási időkről szól Malakiás próféta: hogy Istennek az a kívánsága, "hogy visszatérítse az atyák szívét fiaikhoz, s a fiúk szívét atyáikhoz." (Mal 4,6)
Nényei Gáborné
Fotó: Szigeti