Az ember társas lény, csak közösségben tud felnőni, teljes életet élni.

A legmeghatározóbb közössége a család, amely egyben az egyház (ecclesia domestica) és a társadalom alapsejtje is.

A kisebb-nagyobb családok -- dédszülőktől a dédunokákig -- számtalan külső és belső, védő ill. károsító hatásnak vannak kitéve.

Ez utóbbiak, és részben a természetes folyamatok következtében, nagyon sok az elmagányosodott (főleg öregkorú) ember; kritikus mértéket ért el a csonka családok száma; és rengeteg család gondoz fogyatékos (sérült) családtagot, hordozva ennek nehéz, de lerakhatatlan keresztjét.

Jézus Krisztus 2000. évében is üdvös lehet a családok számára, ha abból adnak másoknak, a rászorultaknak, amiből a legkevesebb van nekik is: időt ajándékoznak. Ekképpen a család, mint egység, és tagjai egyenként is, átélhetik a világiak apostolságának élményét. Ez az áldozathozatal megindíthatja az újraevangelizálás folyamatát a megajándékozottakban és az ajándékozókban egyaránt. A szeretet csodálatos tulajdonsága révén a szeretetet adók és az azt elfogadók is gazdagodnak!

Hogyan tehetik ezt meg?

A következőkben három javaslattal szeretném cselekvésre buzdítani mindazokat, akik szívesen ünnepelnének ilyen módon a Szentévben.

A családok felkutathatnák környezetükben a magányban, bezárkózva élőket akár a nagy bérházakban, akár falvakban, vagy a tanyavilágban. Elsősorban persze saját közelebbi, vagy távolabbi rokonainkra gondoljunk: vannak-e közöttük elhagyatottak, általunk is elhanyagoltak? Ha a "felmérés" megtörtént, következzék az elhatározás, majd a megvalósítás. Célszerű olyan fogadalmat tenni, amit majd meg is tudunk tartani, például havonta egy alkalommal látogatjuk meg a kiválasztott személyt. Ha "túlvállaljuk" magunkat, s nem tudjuk betartani az ígéretünket, csalódást okozunk, s magunk is frusztráltak leszünk. Célszerű, ha a döntést a család együtt hozza meg a nagyobb, "vitaképes" gyerekek bevonásával, hiszen közös lesz majd a megvalósítás is!

Másik lehetőség, ha a csonka családban élőket keressük meg. Sajnos nem kell messzire menni, mert különböző okokból, --leggyakrabban válás miatt -- sok a gyermekét egyedül nevelő szülő. A házaspároknak a szülő (legtöbbször az édesanya) segítségére kellene lenniük. Ez a segítség lehet lelki és fizikai természetű egyaránt. Vállalni a "lelki szemétláda" szerepét, akiknek kiöntheti a szívét a sok-sok különböző terhet cipelő magányos szülő. Esetleg néhány órára elvállalni a gyerek felügyeletét. A sérült családban élő gyerekek, különösen az egykék biztosan jól fogják érezni magukat a teljes családban, különösen a nagycsaládok gyermekei között. Az egyszülős családban élő gyereknek létfontosságú, hogy lásson szülői mintát. (Legtöbbször az apakép hiányát kell pótolni legalább részlegesen.)

Szintén komoly lehetőség a Szentév megünneplésére, ha felkutatjuk a környezetünkben élő, súlyosan beteg, tartósan fogyatékos gyermeket nevelő, ápoló családokat. Sajnos a lelki, fizikai és anyagi gond mellett ezeket a családokat, a benne élő rokkant gyereket olykor még buta előítélet és sajnálat is körülveszi. Az egyház és a pápa tanításának hatására is egyre többen ismerik fel a fogyatékosokban rejlő többlet-értékeket, növekszik azon családok száma, amelyek vállalják a beteg gyermekeik nevelését, gondozását. Ehhez mind több közintézmény, iskola, napközi otthon teremti meg a feltételeket. Mindez nem jelenti azt, hogy az ilyen családok ne szorulnának külső segítségre, amelyet elsősorban a családoktól, a plébániai családközösségektől kaphatnak meg. Fogadjuk meg, hogy a jövő évben rendszeresen kapcsolatot tartunk egy ilyen családdal. Ennek egész életre szóló tanulságai lesznek az egészséges gyermekeink számára is.

Ha a fenti javaslatok közül bármelyiket, vagy valami ehhez hasonlót sikerül megvalósítanunk a jubileumi évben, akkor ezt valamennyien apró csodaként élhetjük meg, megtapasztalva a magunk formálódását is, amely minden bizonnyal hatással lesz a 2000 december 31-e utáni életünkre is.

Győry Attila