Amikor először jelentkeztet Bősárkányról a körzeti főorvos, volt osztálytársam, s egy rendkívüli osztálytalálkozó szervezését javasolta, némiképp hitetlenkedtem. Negyvenen indultunk, huszonhatan végeztünk - a kegyes atyák nem ismertek tréfát --, öten már semmiféle földi rendezvényre nem jöhetnek el, jónéhányan külföldre mentek a forradalom után, egy-két társunk pedig eltűnt a szemünk elől. 1955-ben végeztünk, ketten jutottak be egyetemre, a piarista diákokért akkoriban nem lelkesedtek a felsőoktatási intézményekben. Tanáraink többségét eltemettük, de négyen még élnek, osztályfőnökünk is.
Negyvenöt év. Néhányan tartjuk a kapcsolatot, de amikor gyülekezni kezdtünk a félhomályos földszinti folyosón, bizony valamiféle névkártyára is szükség lett volna, hogy felismerjük egymást. A régi névsort ma is fújjuk, de a hajunk színe, s az arcvonásaink megváltoztak. Akkoriban mi voltunk a gyerekek, ma már azon járatjuk az eszünket, mit csinálnak az unokáink.
Régi fényképeket adunk körbe, pislogva, szemüvegesen azonosítjuk az arcokat. S a homályból lassan életre kelt a múlt, amelynek lelki tartalmaival Pázmándi Gyurka (tanár úr) szembesített homíliájában. (Milyen jó lett volna Kovács "Dokit" is az oltárnál látnunk! Ő azonban másutt jár közben értünk.)
A régi osztályteremben, a sarokban. Akkor a felszabadító csengőszót vártuk, most a megszépült emlékeket idézzük, öregesen göcögve a hajdani csínytevéseken, szemérmesen rejtve könnyeinket egy-egy anekdota közben. Istenem, Pogány tanár úr… Fekete Antal… Szemenyei László…
S azok a sorsok! Hárman külföldről üzentek: sürgős munkájuk van, de a régi szeretettel emlékeznek ránk, s mi is rájuk. Akik hazajöttek! A szakember, aki a piaristáknál sajátította el a számítógép alapjait; az amerikai hadsereg alkalmazottja; a nyugdíjazott mérnök, aki "farkaskapitalizmusról" beszél, olyan történéseket idézve, amelyeket mi mostanában kezdünk átélni. A börtönviselt forradalmár. Élete megosztottságunk története. A jogász, aki a világ keletkezéséről vallott saját elméletét fejtegeti hüledező csöndben. Kedves barátom, az orvos, akit nyugodt szívvel nevezhetnénk papok gyógyítójának. A neves fizikus, akiből Pogány tanár úr matematikust akart faragni, s egy-egy példa fölötti meditációikat úgy hallgattuk, mintha egy másik bolygóról érkeztek volna édes egyetértésben (már amennyire Pogány János említésekor az "édes" jelző egyáltalán helytálló).
Nagyképűség volna történelemről beszélni, pedig ez a sokféle életút valamiképp olyan, mint csepp a gyakran háborgó, tragédiákat is okozó tengerből. De ezt bízvást el lehet mondani, bárhová sodort is az élet, valamennyiünk szívében és gondolkodásában egy meghatározó eszme munkált. Ezt az eszmét a szerzetesi, egyházi iskolák, egyházi iskolák őrzik, fejlesztik, adják tovább nemzedékről-nemzedékre.
Rónay László