Hiába töri az ember fejét, annál jobb s élőbb, mint amit a könyvébe fűzött, nem jut eszébe. Ne is jusson. Nem is juthat. Ha az írás csakugyan kegyelem - mi más volna, miféle írás az, amely nem kegyelem --, akkor nem az eszünkbe jut, mint egy telefonszám, hanem belénk, magunkba. Akkor az ember a létével, a testével ír, vele is gondolkodik, nem hagyva ki ebből se a bőrét (ezt szokás vásárba vinni), se a szándékát, se a múltját. A múlt jelenné lesz ebben az összemarkolt "most"-ban, s alaptalanná teszi a kérdést: ezt mikor írtad? Tegnap. Minden jót tegnap. Minden jót tegnap ír az ember, ha ma kérdezik.

Nem becsülöm alá az írást, amikor azt mondom (a máséra is, a magaméra is): a jó írás elfogadható. Csak? Igen, csak, mert ha valamit elfogadhatunk, az föltételezi az ajándékozót és a megajándékozottat. Ez pedig nagy dolog. És nem csak karácsonykor. Alig lehet számon tartanom, ki mindenki lep meg ajándékaival. Az idejével, a mozdulataival, az ítéleteivel. Igaz, annak is se szeri, se száma, aki megtagadja ezt a gesztust tőlem. Tőlünk. A művészet figyelme azonban pártatlan. Parttalan. Az "igen"-re irányul ugyan, de éppen az igen megtestesítése követeli meg tőle a "nem" megtestesítését is. Az írónak ismernie kell az angyalok nyelvét, de az ördög kifakadásait ugyanúgy. A "nem" végtelen sorozata beépül a szerkezetbe árnyékként, ellenanyagként, kontrapunktikában. Vagy egyenesen ő a főtéma, annak minden kockázatával, mikor a mellékes mondhatja magát uralkodónak. Az "igen" még a "nem"-nél is kockázatosabb: szellemi valóságként roppant törékeny. Mi az "igen"? Az, hogy élünk. Itt vagyunk. Éppen itt vagyunk. Hallgatjuk egymást. Mérlegeljük a hallottakat. Megtoldjuk, visszanyessük, selejtezzük. Nem mást, magunkat gondoljuk. Nekem, aki magamat gondolom, fontos, hogy te ne mást, hanem magadat gondold. Hogy van zene. Van szó. Jól csengő mondat. Van, igenis van jóakaratú emberi értelem. Hogy a költészetben ez az értelem az igazságot keresi, az ő igazságát, vagyis elismeri, hogy az igazság létezik. Bárminek mondja. Bármilyennek mondja. Elvárja a művészettő, hogy akár a "nem"-jébe, akár az "igen"-jébe gyökereztesse.

Ezért az írástudónak ki kell mondania az igazságot. Nyöghet bele, nyeldekelhet tőle keservesen, öltöztetheti, vetkőztetheti, ki kell mondania. Ez az igazság nem elsősorban törvény, hanem szabadság. De mivel szabadság, törvény is. Nem elsősorban nyomás, hanem fölemelés. Fölmutatás. De mivel nyomás is az igazság, a nyomásnak ellene is áll. Mivel fölemelés, alábukás is. Nem csak élet az igazság, halál is. Nem elsősorban erő, hanem szelídség. Ami oly gyöngének látszik. Nem diadalmas fanfár, hanem megalázott csönd.

Az irodalom mindezt a mondatban, a mondataiban foglalja össze. A költészet ennél radikálisabb: ő a szóban mondja ki. Ezért - egy nemrég oly közkeletű szlogen parafrázisaként - azt állítom, hogy a költészet élt, él és élni fog.

(Elhangzott a szerző Egy nap süt idebent című irodalmi tanulmánykötetének bemutatóján a Professzorok Házában, 1999. december 20-án.)