Mi, magyar katolikusok is egyre inkább igent mondunk az ökumenikus mozgalomra. Január harmadik hetében nem-katolikus testvéreinkkel együtt hallgatjuk az Isten igéjét, és együtt imádkozunk a Krisztusban hívők egységéért. A keresztények egysége felé vezető hosszú úton mi is megtettük az első lépéseket. Mindezek ellenére nem nagyon "hiszünk" az ökumenizmus jövőjében, mert nem tudjuk elképzelni az egység megvalósulását.
Nyilvánvaló, hogy a közeljövőben nem fog megvalósulni a keresztények egysége. Nagyon egyetértünk II. János Pál pápa kijelentésével, aki az 1980-as franciaországi útján a protestáns egyházak vezetőinek ezt mondta: "Nem lehet néhány év alatt újjáépíteni századokat". Valóban, az egység felé vezető úton reálisaknak kell lennünk, és ezen a hosszú-hosszú úton meg kell elégednünk a "kis lépésekkel".
Az ökumenizmus terén a realizmus azt is jelenti, hogy helyesen kell gondolkodnunk a célról, a megvalósítandó egységről. Ezért már most az út kezdetén, lehet és kell is beszélnünk "az egység modellekről", vagyis arról, hogy milyennek is képzelhető el az az egység, aminek a megvalósulásáért az ökumenikus mozgalom fáradozik.
Nyilvánvaló, hogy napjainkban az egyház egysége már nem képzelhető el "rekatolizációs" értelemben. Nem várhatjuk azt, hogy "eltévedt bárányok" visszatérnek az atyai házba és újra "egy akol és egy pásztor" lesz, mint ahogyan azt gondoltuk az elmúlt évszázadokban. A II. vatikáni zsinattal az egyház "feladta" a rekatolizáció elvét, és véglegesen elkötelezte magát az ökumenizmus mellett, vagyis másképpen tartja elképzelhetőnek az egyház egységének megvalósítását. A katolikus egyház nemcsak bátorítja ezt a mozgalmat, hanem "az egység jele és eszköze" akar maradni a hitben is megosztott világban (Lg 1).
A keresztények egysége tehát nem visszatérés, hanem megtérés az egyház egyetlen Urához, Jézus Krisztushoz, mert ha megújulunk a hitben, ha közelebb jutunk Jézus Krisztushoz, akkor bizonyára egymáshoz is közelebb kerülünk. Az ökumenizmus tehát nem azonos a hitben való önazonosság feladásával, nem jelent hűséget saját vallási hagyományainkhoz, hanem éppen ellenkezőleg saját hitünk megújulását és identitásunk jobb megbecsülését jelentheti.
Az ökumené egyúttal a nem katolikus, de keresztény testvérek felfedezését is jelenti, sőt a másik kölcsönös elfogadását a maga másságában. A II. vatikáni zsinat is erre biztat bennünket: "a katolikusok szíves örömest ismerjék el és értékeljék mindazokat az igazán keresztény javakat, amelyek a közös örökségből erednek, és különvált testvéreinknél megtalálhatók" (ÚR 4).
A helyes ökumenizmus nem azt jelenti, hogy a katolikusok elfogadják a reformáció igazságait, a reformátusok pedig elfogadják a katolikus vallásosság évezredes hagyományait. Ez a hamis békülékenység útja lenne, aminek a veszélyére már a zsinat is felhívta a katolikusok figyelmét (ÚR 11). Az egységrevaló törekvés tulajdonképpen kölcsönös erőfeszítés a teljes és mélyebb Igazság megtalálására.
Azt az egységet, amire az ökumenikus mozgalom törekszik, napjainkban a "megbékélt különbözőségek egysége" kifejezéssel szokták összefoglalni. Eszerint az egységmodell szerint a keresztény egyházak megőrzik történelmileg kialakult hagyományaikat, sajátos lelkiségüket, de a különbözőségük ellenére a lényegben egységre lépnek. Csak ilyen módon valósítható meg az "egység a sokféleségben", mint "kiengesztelődött különbözőség". Ez a modell nem "szegényíti" el az egyes egyházakat és nem is tesz közéjük egyenlőség jelet. Nem kerül veszélybe az egyes egyházak indentitása sem, ellenkezőleg sajátos értékeikkel kölcsönösen gazdagíthatják egymást.
A katolikus egyház a II. vatikáni zsinaton nem dolgozott ki részletekbe menő egységmodellt, de az egyházi egység nélkülözhetetlen elemeit felsorolta. Krisztus egyháza akkor lesz újra egy, ha megvalósul a hitben való egység (communio fidei), a szentségi élet egysége (communio sacramenti) és a hierarchikus közösség kötelékei által alkotott egység (communio disciplinae) (LG 14).
A sokféleségben megvalósuló egység, a különbözőségek megbékélése csak akkor fog majd megvalósulni, ha a hit igazságainak megvallásában, a szentségi életben és egyházfegyelemben is közelebb kerülünk egymáshoz. Ez sem elérhetetlen álom, mert a "hitigazságok hierarchikus rendje" (ÚR 11) lehetőséget biztosít a teológiai párbeszédre, s így a kialakult különbözőségek és félreértések tisztázására. A dialógus pedig már megkezdődött, sőt vannak eredményei is. A legutolsó: a katolikus-lutheránus közös nyilatkozat a megigazulásról (1999. okt. 31.). II. János Pál pápa is méltatta az esemény jelentőségét: "mérföldkőről van szó, a keresztények közötti teljes egység helyreállításának nem könnyű útján."
Dolhai Lajos