Az első tanítványok meghívásáról (Jn 1,35-42) a szinoptikus evangéliumok is beszámolnak (Mk 1,16-20); 2,14; vö. Mt és Lk párhuzamos helyei). Az ő leírásuk szerint minden esetben Jézus látja meg a leendő tanítványokat, ő hívja meg azokat. Az ősegyház és az evangélisták azt akarták érzékeltetni, hogy azok a tanítványok -- akik az ősegyház apostolai, oszlopai -- nem maguk jelentkeztek, hanem Jézus akaratából lettek apostolokká. Az ő érdemük csupán abban állt, hogy Jézus hívását vonakodás nélkül követték. Az első evangélisták mindezzel azt akarták jelezni a keresztény híveknek, hogy az egyházban mindenki Jézustól kapja meghívását és feladatát, s a keresztény ember válasza erre az isteni hívásra csak az lehet, hogy vonakodás és fenntartás nélkül, minden mást ennek alárendelve követi Jézus hívását.
János evangélista egészen más szempontot domborít ki az általa közölt meghívás-történetekben. Nála a leendő tanítványt nem maga Jézus hívja meg (kivéve Jn 1,43), hanem valaki más viszi el hozzá, mikor pedig az illető felismerte Jézus kilétét, azonnal otthagyja őt, s elmegy, hogy másokat is Jézushoz vezessen. A Jánosnál olvasható meghívás-elbeszélésekben tehát az alábbi közös mozzanatokat figyelhetjük meg:
-- valaki, aki már tudja, kicsoda Jézus, mások előtt tanúságot tesz erről (Jn 1,36. Keresztelő János - két tanítványa előtt; 1,42 András - Péter előtt; 1,45 Fülöp - Natanael előtt);
-- az illető elmegy és maga is meggyőződik arról ("meglátja", hogy Jézus Isten küldötte (Jn 1,39: János tanítványai; 1,42: Péter; 1,49: Natanel):
-- Jézus új tnítványa-tanúja azonnal elmegy, hogy mások előtt tanúságot tegyen Jézusról, s hogy őket is elvigye Jézushoz (Jn 1,40-41,45).
A meghívásokról fennmaradt kétféle beszámoló a tanítványság két aspektusát tükrözi: a befogadó-engedelmes Krisztus-követést (szinoptikusok), és a dinamikus, tanúságtevő jelenlétet a világban (János evangéliuma). János evangélista az utóbbit részesíti előnyben egész evangéliuma során - bizonyára azért, mert az ő korában és környezetében már nem elégedtek meg a hit megőrzésével, a krisztushívők közösségének konszolidálásával, egyre inkább törekedtek a kívülállókat is megnyerni Krisztus országának. János evangéliumában mindenki tanú: Jézusról tanúskodik az Atya (Jn 5,32-37; 6,18), a Szentlélek (15,26), s maga Jézus is (Jn 8,14-18). Róla tanúskodnak a tettek, amelyeket az Atya nevében művel (5,36; 10,25), s nem kevésbé az Írások (5,39 vö. 3,26). Az emberek közül az első tanú Keresztelő János (5,33; 1,32-34), majd a sokaság (12,17), mindazok a tanítványok, akik kezdettől fogva vele voltak (15,27), végül pedig - hangsúlyozottan - maga az evangélista (19,35; 21,24).
János evangéliumából kiderül, hogy aki találkozik Jézussal, aki "meglátja" őt, az tanúskodni kezd róla: szóval és tettekkel. A Jézussal való találkozás során az emberben megszületik a tanúságtevés belső kényszere. Ahogyan a megtestesülésben kinyilvánult Isten, úgy mindenki által, aki őt felismeri, ki akar nyilvánulni Jézus, Isten szeretete. Innen van a tanúságtevés kényszere. Tanítványnak, követőnek lenni és tanúságtevőnek lenni ugyanazt jelenti. Nem lehet úgy Jézust követni, hogy szóban és tettekben ne tegyünk róla tanúságot (ld. Pál is, miután megtér, Csel 9,20). A felismert isteni valóság ugyanis nagyobb a szívünknél: ki akar áradni, szét akar sugározni -ahogyan a kovásztól a tészta kidagad az edényből. Mi is így járunk, ha ez a kovász belénk kerül. Mi van akkor, ha valaki nem tanúságtevő keresztény, ha valakinek sem beszéde, sem tettei nem tanúskodnak Jézusról, a megváltásról, az új életről, a Krisztusban elnyert reményről? Az ilyen ember bizonyára nem "találkozott" még Jézussal úgy, ahogyan ezt János érti, nem "látta meg" őt a maga mélységes valójában és mindent átalakító szeretetében. Különben -m int a szerelmes - a legszívesebben kikiáltaná a szívét betöltő nagy érzést… A szekták attól vonzóak, hogy tanúságtételük egy személyes találkozás-élményből fakad. Van-e, volt-e nekünk ilyen élményünk? Beállt-e életünk egy pólusra, mint a mágnestű, bármerre is ringatja a hajó?
Ha nem, akkor tudnunk kell, hogy Jézus az ajtónk előtt áll és kopogtat. Várja a pillanatot, amikor magunktól - vagy egy igaz tanú ösztönzésére - elmegyünk hozzá, meglátjuk, hogy hol lakik, és nála maradunk. S miután láttuk, mi is tanúságot teszünk róla, hogy ő az Isten Fia, emberi életünk értelme és célja, akiben az ég és a föld összeért.
Tarjányi Béla