Igazán zseniálisnak nevezhető a "távlati fogások" mestere: Lorenzo Bernini tanítványa: Giuseppe Giorgetti is. A Barberini bíboros építtette XVII. századi kápolnában, a római Szent Sebestyén bazilikában, a méltán népszerű ókeresztény vértanú teljes alakos márványszobra órákig marasztalja az embert: a fekvő alak, nyilaktól átdöfve, az erős test, amint a gyötrelemtől szinte összerándul, s az arc, amely már a túlnani partokat szemléli (-- a haldoklót pontosan kifejező művészi láttatással). Az Örök Város egyik kedvenc barokk építésze-szobrásza nem csupán a látszólagos bővítési fogásokkal élt (mint a vatikáni "scala-regia" - a főlépcső fölfelé szűkülő tervezésében vagy a híres kolonnádok építésénél, amelyek mélyebbre nyúlónak tűnnek, mint a valóságban), hanem a befelé táguló lélek-perspektíváknak is mestere volt: átélője a misztikus szerelemnek (Avilai Nagy Szent Teréz eksztázisa a Santa Maria della Vittoria templomban). A tanítvány az önfeláldozás hősi fokának, az Isten adományozta vértanúságnak szemlélője. Sebestyén eleven hagyományában mintha meglátta volna a barokk ellentmondásos cicomáit, s az aláhanyatlott testen az az egyszál ruhadarab (lepedő) mintha egyenesen a IV. századi Szent Ambrus énekére utalna Ágnes mártíromságáról:

"Mily szép volt, megsebezve még! /
Magára vonta öltönyét…"

Különben a milánói költő-püspök közli az első történelmi adatot a római kalendáriumban Sebestyénről, az a későbbi róla szóló passió már tudni véli, hogy a mártír császári testőr volt - katona, akit uralkodója vont felelősségre, s aki kétszer nézett farkasszemet Diocletianusszal (vagy Maximiniánusszal): először felépült a sebeiből, másodszor verette agyon s dobatta testét a Cloaca Maximába, amelynek vize most is zúg Szent Kelemen bazilikája alatt. Aztán kimentett testét Róma nagy temetőjében: a Via Appia mentén temették el; e Krisztus előtt a IV. században épült út mentén, ahol most is márványdarabokba botlik a láb - időtlenné téve a századokat; e márvány-fehérség "az utak királynője" föld és kő-nyomán az emlékezet kölcsönösségével köti össze a kereszténység Végtelenbe lévő vonalát: a világ minden táján ugyanarra a Pontra utal, hogy annyi cumbas - szakadék (innen a katakomba) ellenére az evangéliumi szűk ösvény biztos maradjon, jöjjön bármely ezredforduló!

A Szent Sebestyén bazilika első változata persze nem az 1600-as években épült, hanem mintegy 1300 évvel korábban, és az Apostolok Bazilikája címet kapta, majd legnevezetesebb lakója után hamarosan a Sebestyént. Nagy Szent Gergelyről említik: kedvelte e szentélyt, s a VI. században a mártírra emlékezett az egyik esztendő Sebestyén-születésnapján.

Sebestyén: sebastos, amint a görög mondja, és magasztost, fölségest jelent. A római birodalom görög nyelvű területén az Augustus helyett a Sebastos élt; a cím, amelyet Octavianusnak adományozott a római szenátus Krisztus előtt 27-ben, január 13-án. Az emlékezetben - keresztnévként a lenyilazott-agyonvert szent él, fogadalmi szobrokon - pestis járványok idején - s a nyíl kap jelképes értelmezést: utal Jób könyvére, melyben Isten választott szenvedője így panaszkodik: "Az Úr nyilai bennem vannak…"

Így látta Sebestyént Mantegna, Veronese, Holbein s még annyian az említett Bernini tanítványon kívül. De nincs-e ott Sebestyén s társai merészsége mindazokban, akik arra születtek/születnek, hogy Isten általuk "fényrendet" kaszáljon? Folyton belső küzdelemről van szó, a jóbi égető kérdés megoldásának esélyéről: s Isten, "haragszik-e minden nap?"

Elgondolodtató a válasz (az egyik lehetséges), ahogyan Kalász Márton lélekégető soraibaná áll:

"ami fölött fölfénylesz, romhalmaz-arc
lehetnél neki - de arcom, még fáradó
csüggedten itt, hogy fönntarts: köszönöm neked
kitartásod, bár fölismerhetővé
tennél holtomig! Engemet, tetteimet
megítéltetni előnkbe álltál --
nekem, s képemnek, homályló ablak mögött."

Nyilak szegeződnek ránk, hogy arcunk fölismerhető legyen.

T. S.