Az emberiség állandó hajtóereje, hogy megismerje azt a világot, amelyet teremtett néki az Isten. A megismerés az embert elvezeti egyrészt az újabb és újabb problémák feltárásához, másrészt olyan megismeréshez, amelyek alapján bele lehet látni a világ gyönyörű épületébe. A tudományt már évezredekkel ezelőtt jellemezte, hogy ismereteket gyűjtött Földünk és a csillagok működési rendszereiről.

A tudománynak ez a fejlődése nagymértékben hozzá volt kötve a különböző vallások papjainak tevékenységéhez. Akár Mezopotámiában, akár Egyiptomban, de az ókori világ más területein is az ilyen "tudományos működések" alapvetően annak a kiművelt papi rétegnek voltak alárendelve, melyeknek eredményeire még ma is tisztelettel tud nézni az emberiség. Ha áttekintjük a tudományos tevékenység egyházi és civil akcióit, akkor két érdekes területet lehetett ebben különválasztani. A "civillé vált tudomány" a görög-római időszakban alakult ki, ahol a vallásnak már nem volt akkora hatalma, mint az előbbiekben jelzett területeken: így a civil tudomány és annak technikai részei nagymértékben tudtak fejlődni, és a gyakorlati életre sok következményt tudtak levonni.

Valami hasonló játszódott le az európai középkorban, midőn az avignoni válság-periódusban egy sereg kiképzett ember elhelyezkedett a főuraknál íródeáktól kezdve egyéb területek kutatóiként. Ez az európai civil tudomány nagyrészt a középkor végétől fejlődött, és előbb a csillagászat, majd egyéb tudományok, például a matematika, majd a technikai eredmények fejlődése figyelhető meg.

A XIX. században a tudomány fejlődése olyan képet alakított ki, amely szerint meg tudjuk ismerni a természetet, ezért a múlt század végétől elindult egy óriási átalakulás, amely szerint az anyag és annak felépítése számos új probléma felvetése nyomán tudott továbbfejlődni.

Most egy új évszázad kezdete közelében tartunk, és vajon mit jelent ez a tudomány szempontjából?

Az egyik alapvető tétel, hogy az ember magában hordozza saját korlátait és ebből következik, hogy a megismerésnek is vannak korlátai. A korlátok magukkal hozzák azt az óriási igényt, hogy az emberiség mind több és több eszközzel próbálja áttörni a megismerés problémáit. Az a tudomány, amit a múlt század úgy jellemezhetett, hogy az emberi kutatás legyen összekötve az illető kutatók mondhatni "hobbi" tevékenységével, az mára teljesen átalakult, és a kutatók megélhetése is hozzá van kötve a kutatásokhoz. Ebből persze az is következik, hogy számos olyan tevékenység alakult ki, amelynek nem túl nagy az eredményessége. Eszerint a kutatás csak azt szolgálja, hogy elfogadják a kutatókat, anélkül is, hogy komolyabb eredményeket mutatnának fel. Ezt a kutatásformát szoktam úgy hívni, hogy ez nem kutatás, hanem matatás. Az a valódi kutatás, amelyik az emberi ismeretanyagot jelentősen bővíti, és előreviszi ismereteinket; egyben egy olyan mértékű hatást gyakorol, amely a XXI. század elején fel fogja vetni a tudomány értékrendjének felülvizsgálatát. Valószínűleg ugyanazzal a problémával állunk szemben, amely a XX. század hajnalán merült fel, és előbb a fizikában, majd a századvég felé a biológiában és biokémiában új ismeretanyagot hozott létre.

Hova jutunk, mi lesz a világ megismerésének újabb szakasza?

Véleményem szerint ez az új szakasz a gondolkodásmódunk jelentős megváltoztatását hozza magával. Mindez közelebb visz bennünket ahhoz a képhez, amely a világ megismerésének és az annak következményeinek megértését célozza.

(A szerző vegyész, akadémikus, ny. miniszter)