Digitalizált világunk egyik legnagyobb ellentmondása, hogy míg környezetünk jelenségeit a technikai eszközök felhasználásával képesek vagyunk digit-ek (értsd: elemi részek, apró egységek) halmazaként szemlélni, hiszen például a mozgó tévé-film, vagy a rádiótelefon, meg az e-mail-üzenet sem más, mint elemeire bontott elektromos jelek egymásutánja, addig elvesztettük képességünket a teremtett világ időfolyama természetes egységének, a pillanatnak a megragadására. Közhely, hogy ma mindenki rohan, "ügyet" intéz, s közben életünk legszebb pillanatai észrevétlenek, feltáratlanok maradnak. Örömmel néztük meg tehát Horváth Gábornak, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem aulájában kiállított fényképeit, melyek így, advent idején még otthonosabbá tették az újonnan birtokba vett kis oszlopcsarnokot. A vizsgaidőszak lázában nyilván nem minden diák időzött el a képek előtt, s érthető, ha a leendő ingatlanforgalmi szakjogászok meg a világmegváltó szerepre készülő leendő brüsszeli hivatalnokok nem álltak meg mondjuk a naplemente-montázs előtt, s talán meg sem értették igazán, hogy hogyan kerül a művészi képek közé a magasfeszültségű távvezeték oszlop - háttérben viharfelhőkkel. Volt viszont, aki társának nagy hangon mutatta a neki tetsző képet, egy széle-csorbult homokkő-feszületet, s sokan időztek az ellenfényes golgota-felvételek előtt. Amúgy csupa köznapi dolgokat, felhőket, köveket, lombja-vesztett fákat, no meg templomtornyokat láthattunk, de minden egyes képnél megértettük, hogy mi az a hozzáadott érték, ami miatt a művész érdemesnek tartotta, hogy megálljon, s előkapja fényképezőgépét, hogy a puszta látványt gondolatébresztő műalkotássá vagy egyszerűen csak esztétikai élménnyé nemesítse. Horváth képeiben az a jó, hogy tulajdonképpen nincsen bennük semmi rendkívüli, képeivel csupán csak nevel, hogy képesek legyünk az egyszerű dolgok nagyszerűségét meglátni, hogy tudjunk örülni teremtett világunk Isten-adta tárgyainak, s főleg, hogy értékelni tudjuk a pillanat jelentőségét.
Szende Ákos