Kölyökkoromban csak két dologtól féltem igazán: az utcánk legvégén magányosan éldegélő, gyermekszedőnek kikiáltott, elvénült kútásótól és édesanyám könnyeitől. És nem is oktalanul. Minden dicsekvés nélkül állíthatom, hogy elszomorítóan elvadult kisgyerek voltam, így azután nem is csoda, hogy szűkebb-tágabb környezetem olyanformán nyilatkozott érdemeimről, hogy annak hallatán nálam erősebb idegrendszerű emberek is világgá szaladtak volna. Vérlázítóan tragikus életpályát jósoltak nekem és most, hogy tárgyilagosan végigtekintek vergődéses sorsomon, állításaik igaza előtt még ma is meghajtom a fejem.
Megjavulásom érdekében tett erőfeszítéseim mind-mind erőtleneknek bizonyultak, ezért hát nekikeseredéseim idején kilátástalannak látszó csatározásokat folytattam emberrel, Istennel, akik sehogy sem akarták megérteni, hogy jónak lenni sem olyan egyszerű dolog. Főleg nekem nem, aki annyira szeretett gazemberkedni, amennyire csak lehetett.
Hatalmasnak tekinthető szabadidőm vastagabb részében a városon kívül zajoskodó cigányok között időztem és utóbb már annyira maguk közé tartozónak ítéltek, hogy szerencsétlen kis tolvajlásaik elkeserítő terveit minden különösebb gátlás nélkül latolgatták előttem. Még ma is úgy vélem, megérdemelhettem bizalmukat, hisz akkor már olyan természetes egyszerűséggel tegeztem a telep legvénebb, már járni is alig tudó vénasszonyát, mint annak Gallér névre hallgató korcs kutyáját, amely leginkább egy megijesztett üreg nyúlra hasonlított.
... A legjobb barátom azonban mégis csak Eper volt, aki nagyjából négyszer annyi idős lehetett, mint én és akit a helybéli termelőszövetkezet kukoricacsősznek alkalmazott minden rendű és rangú kukoricatolvaj nagy megelégedésére. Mert Eper csak aludni szeretett igazán, meg azt a savanyú bort inni, amit a téesz földjének illetéktelen látogatói hordtak neki dicséretes rendszerességgel.
Úgy emlékszem, hogy a csupaszőr, csupafolt öreg cigány énekelni is nagyon szeretet és hogy tőle tanultam kölyökkorom két legszebb nótáját. Teljesen átadtuk magunkat az érzésnek, amikor, mint valami nyikorgó húsdaráló rázendített a "Mari ángyom, szögbe lépett..." kezdetű keservesre. Nekem azonban mégiscsak a "Kitették a holttestet az udvarra..." kezdetű hallgatónóta tetszett. Azon olyan jól el lehetett gondolkodni.
...A dolog, amiről most beszélni szeretnék, úgy esett, hogy valami dögunalmas nyári délutánon Eper barátom után csatangoltam a kukoricafölddel szomszédos izraelita temetőben, mert jól tudtam, hogy őkelme ott szeret szunyókálni szülővárosom egykori főjegyzőjének terjedelmes sírköve árnyékában. A tüzes érintésű csalánokat és a derékig érő katángkórókat kerülget, olykor hangos szóval emlékeztem meg Eper titokzatos múltú őseiről, akikről soha sem lehetett volna családi képet készíteni, mert valaki mindig börtönbe volt közülük.
Á...a fijatal úr! - riasztott fel hirtelen kenetlen kocsikerékre emlékeztető hangja. - Csókolom a térgyeden a kolácsot. Ippen mán felriadtam itt a Szentjánoska szobor árnyékába. Meg oszt jó is hogy gyüssz mán, a zsandárok szája pálljon ki...
Én bocsánatot sem kérve Eper felmagasztalt rokonságától, olyanformán nyilatkoztam mezítlábas barátom aluszékonyságáról, hogy annak hallatán, még az igen bizonytalan sorsúnak tekinthető öreg cigány is elsápadt.
Itt voltak a gátfejelők, hogy bánatuk legyen - siránkozott - oszt bor helyett egy Bibliát hagytak itt nekem, pedig olvasni sem tudok. Majd nekikeseredve így folytatta: Mán most mit csináljak vele, pedig szívesen elhallgatnék valami szép kis imádságot arrul a Jézusrul. De hát... -- tárta szét kezeit tanácstalanul, majd felémbökött elkoszolódott ujjaival:
- Te mán biztos tudsz olvasni...
- Ha akarok, tudok. Nagyon is - vakkantottam flegmán, mert semmi kedvem nem
volt ahhoz, hogy a vén cigánynak hittanórát tartsak a temetőben.
- Lenne itt egy pipa - duruzsolta sunyi ábrázattal.
- Úgy látom jóféle. Én meg amúgy sem füstölök.
- Hadd lám - mozdult meg bennem a lélek.
- Elébb a pipát mutasd.
Gatyakorcából egy földfekete, jólkiszívott makrapipát varázsolt elő. Felém nyújtotta.
A valóságban már régen akartam egy olyat, mert szülővárosom csordása is akkorákat
tudott köpni tőle, mint egy jólfejlett tormalevél. És az már mégis csak valami.
- Imhol van. nyújtott felém Eper egy vastag, műbőr-kötéses könyvet. Mérsékelt
lelkesedéssel vettem át tőle, de a barátságosan bűzölgő makrapipára gondolva
megembereltem magam.
Felütöttem.
Mindig is tudtam, hogy a csavargóéletet élő gátfejelők mindenre elszánt, ravasz emberek, de amit láttam, arra nem gondoltam volna. A kezembe tartott könyvet egy Szergej Afanaszjev Dilinov nevezetű, valószínűleg valami nagyon unatkozó orosz vasúti mérnök írta a század elején és a Transzszibériai vasútvonal létrehozásáról érkezett mintegy ezer oldalon.
Eperre tekintettem, aki olyan csodát remélő ábrázattal bámult rám, hogy megcsavarodott bennem a lélek. Ahogy ott kucorgott a hőséget lehelő citrusbokor árnyékában, olyan volt, mint valami jó szót remélő kisgyerek, akit soha el nem követett bűneiért büntettek meg az önmagukról megfeledkezett felnőttek. Szinte tapinthatóan éreztem, hogy erősebb vagyok nála, mert valami olyasmit tudok, amihez ő eddigi, hosszúnak mondható élete folyamán nem jutott hozzá. Hatalmas, kimondhatatlanul nyomasztó súlyokat éreztem ingem alatt, persze akkor még nem tudtam, hogy ezt később, már felnőtt férfiként, mint felelőséget fogom átélni.
Kissé zavartan emeltem az arcom elé a könyvet, és valami csodálatos módon, mind-mind eszembe jutottak azok a szívszorító történetek, amiket az én szelíd hangú nagymamám mesélgetett nekem Istenről, és az ő fiáról, az Úr Jézus Krisztusról, amíg hosszú téli estéken, én a világ legfinomabb mézes teáját kortyolgattam.
Gyakran hihetetlennek tetsző, olykor szomorúan tanulságos történetek voltak azok, amiket én azon a délutánon kitárt-szívű öreg barátomnak felolvastam emlékezetem könyvéből, és szinte minden mondat után könnyebbnek, lebegőbbnek éreztem magam. Később már nem is néztem abba az ötven-hatvan éves, számomra haszontalan olvasmányba, csak a Megváltónk csodálatos és megismételhetetlen tetteiről beszéltem Epernek, az egyedüli lehetséges igazság megfellebbezhetetlen voltáról.
Az azóta eltelt életéveim folyamán bőven történtek velem jó és rossz dolgok és néha önmagam előtt is le kellett hajtanom a fejemet, de most, hogy arra a hol-volt-hová-lett délutánra visszagondolok, ünneplőbe öltözik bennem a lélek, mert annak a bizonytalan sorsú cigányembernek én beszélhettem először arról, ami talán könnyebbé tette az életéből még visszamaradó éveket.
Eper már régen meghalt. Csontjai ott porladoztak szülővárosom temetőjének titkokat tudó szomorúfűzei alatt. Ám ha tehetem, mindig meglátogatom azt a földbe egyre inkább visszasimuló sírhantot, és mintha még ma is élne, fennhangon beszélek hozzá. Ő hallgat engem, mint azon a régesrégi déutánon és szinte hallom, amint furcsa, de mégis derűsen, a megingathatatlan hitű emberek szikla-szilárd hangján kimondja: Amen!