Azt mesélik, élt egyszer a messzi Háfizabádban egy istenfélő és felette jámbor dervis, Huszein al-Amin, vagyis a hűséges Huszein, akai mióta csak eszét tudta, vágyódott rá, hogy a zarándokok szentelt zöld turbánját kiérdemelje. Napjait épp Allah buzgó imádatával töltötte, jámbor gondolatok ülték meg lelkét, testét böjttel sanyargatta, a Törvény szerint élt, és naphosszat a Korán szúráit tanulmányozta. Nem volt hőbb óhaja, mint az, hogy szemtől szembe láthatná egyszer Mohammed próféta szülővárosát, Mekkát, a Zem-zem forrással, és al-Medinát, a másik szent várost, a próféta koporsójával. És eljött a nap, amikor forró és jámbor fohászait kegyesen meghallgatta Allah, és a hűséges Huszein útnak indult. Hosszú-hosszú időn át vándorolt, rótta a karavánutakat. Nyárra jött ősz, télre tavasz, és ő csak ment, mendegélt Mekka iránt, míg az igaz hit bölcsejébe, az istenfélő Hedzsász tartományába nem ért.
Két esztendeje indult el messze szindi otthonából, és itt már alig türtőztethette türelmetlenségét. Furcsa, dicséretesen szent irigység fogta el, valahányszor szerájba szállván, zöld turbános férfiakkal találkozott, akik már Mekkából jöttek, és így joggal viselték a boldog zarándokok büszke hádzs szívét. Most már olyannyira erőt vett rajt' a jótét nyugtalanság, hogy bár fáradt volt és a hosszú úttól törődött, egyetlen éjnél többet egyik khánban sem töltött; alig virradt, indult tovább.
Csupán négy-öt napi járóföldre lehetett már al-Madinától s Naszíf oázisának khánjában szállt meg éjszakára, amikor - jóval napkelte előtt - különös zajra ébredt. Felült és hallgatódzott - hátha segítségre szorul valahol egy igazhitű moszlim. Ezt hallotta.
- Én a Jót akarom! - S idő múltán megint, elnyújtva:
- Én a Jót akarom!
Kipattant az ágyból, térdére hullván forró fohásszal fordult az Egek Urához: bocsátaná meg, hogy ő itt alvással lopja az időt, amíg más zarándokok már e hajnal előtti órán buzgólkodnak a tökéletesedésben... Mély levertség lett úrrá rajta: most értette meg, mennyire szegény még a lelke ahhoz a gazdagodáshoz képest, amely jóságban és erényben egyedül méltó arra, hogy Allah közelébe férkőzzék.
Most megint felkiáltott egy hang; egy másik szentéletű hádzs hangja, mélyebb és magasztosabb még az előbbinél is:
- Én sem akarom a Rosszat! S megint a másiké, üvöltve, üdvöt esdőn:
- Én a Jót akarom!
Huszein egész napját forró imákkal töltötte, és elhatározta, nem indul tovább. Méltatlan ő még ahhoz, hogy lábával Mekka s Medina köveit tapossa; leckét kell vennie a megigazulásból a Törvény e felkentjeitől.
Másnap, éj közepén, újból e hangos kiáltásra ébredt:
- Én a Jót akarom!
- Én sem akarom a Rosszat!
- S így tovább, virradatig...
Harmadnapon, amikor az önvád és bűntudat terhét nem bírta már a lelke, elszánta rá magát, hogy felkeresi a két istenes zarándokot, és térdüket kulcsolva könyörög nékik, lennének tanítói a tökéletesedés útján.
Végiglopódzott a khán folyosóján, minden ajtón bekémlelt, de mindenütt sötét volt. A legutolsó szoba előtt találkozott a szeráj gazdájával.
- Ki ez a két szentéletű hádzs, ó, seikh? - kérdezte tőle halkan.
Két fivér - felelte a gazda.
- Atyjukkal együtt indultak zarándokútra, de az öreg tíz napja meghalt, mielőtt még Mekkát megpillanthatta volna... Fiai eltemették, s azóta itt siratják szegényt. Nincs másutt erő és nincsen hatalom, csak a magasztos és fenséges Allah kezében! - mondta Huszein megrendülve, és benyitott az ajtón.
A két fivér a földön ült, felettük mécs világolt. Gyér kis fénye alatt két imaszőnyeg hevert: az atyai örökségük. Egyik dússzőrű volt, selymes, pompás, vagyont érő sírási szőnyeg - a másik meg kopott, piszkos, elrongyolt, ócska szmirnai.
- Én a jót akarom! - üvöltötte a báty elfúló hangon.
- Én sem akarom a rosszat! - hörögte az öcs fakón, rekedten.
Huszein csendesen betette az ajtót, és megkönnyebbült lélekkel indult még szürkület előtt al-Madinának.