Milyen jó arra ébredni, hogy eljött advent ideje, amely felkészíti szívünket a kis Jézus születésének ünnepére. Örömmel készülök elmenni a hajnali rorate-misére. Elindulok hazulról, becsukom magam mögött az ajtót, és kilépek egy olyan világba, ahol nem angyalok járnak-kelnek, hanem a maguk bajával küszködő emberek. Hideg van, és erős szél zúg a csaknem kopasz fákon. Odafönn a hold mintha menekülne, úgy vonul a felhők fölött. Szinte megrendítő ez a néma menekülés. Öreg vagyok, nyolcvanöt éves, botomra támaszkodva botorkálok a síkos utcán. Gyermekeim óvatosságra intettek: "Maradj otthon, Anyánk, nehogy bajod essen!". De hajt a kis Jézusra vágyó szívem. Bár a ködös úton egyre nehezebben tudok haladni, mégis lassan elérem a Jézus Szíve templomot.
Belépek a templomba, elhagyom a külső világot, kizárom a mindennapi élet gondját-baját a szívemből. De szép is! Kint hideg, nyirkos minden, itt fény, pompa és melegség járja át a lelkemet. Az orgona hangja bizseregve hatja át egész valómat. Keresztet vetek, beülök a padba és áhítattal hallgatom végig a szentmisét, s felkészítem szívemet az Úr Jézus befogadására. Együtt imádkozom-énekelek a hívőkkel, sokunk szemében az örömteljes várakozás fénye lobog. Közben végiggondolom eddigi életemet, amely során hihetetlen sok, az emberi ész számára felfoghatatlan megpróbáltatáson mentem keresztül. Erős hitem és Isten végtelen jóságába vetett bizalmam azonban segített elfogadni a nehézségeket. Hisz Ő az, aki üdvösséget és vigasztalást hoz, Ő az a fény, amely soha ki nem alszik.
A szentmise végén a pap kezével keresztet rajzol a levegőbe és megáld bennünket. És én evvel az áldással hagyom el Isten házát. Kilépek az utcára, s mintha még a járásom is könnyebb lenne. A nap is előbukkant, kezd kivilágosodni. Boldognak és könnyűnek érzem magam.
Ezt a boldogságot szeretném mindenkivel megosztani, szeretnék mindenkinek legalább egy parányi tüzet és szeretetet oltani a szívébe. Mert érdemes élni, szenvedni, küzdeni és szeretni!
Krajcsik Istvánné