Amikor az embernek rohamosan fogyni kezd az ideje, hirtelen rádöbben, milyen pazarló módon bánt vele. Jó volna csak az egykori szociáldemokrata követelés immár gunyorossá vált jelszavát skandálni: „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” – de nem megy. Manapság az emberek többsége bizonyosan nem így osztja be az idejét. Akad, aki tizenhat órát dolgozik, s olyan is van bőven, aki ugyanennyit pihen vagy szórakozik. A napi időmérleget ritkán tudjuk elkészíteni, Istennek talán csak egy röpke fohász jut. S a családnak sem sokkal több, hiszen a mindennapi munka és a háztartás gondjai felemésztik erőnket. Özvegyember létemre nem találom a helyem: főzök, mosok, takarítok, de senki sem szól bele, és senki sem parancsol. Ezerszámra vesznek körül a könyvek, de valahogyan nincs túl sok kedvem olvasni mostanában, és a rádiót, a tévét is csak háttérzajként kapcsolom be, hogy ne legyek egészen egyedül. Megy a világ, fogy az idő, a világ ideje és az enyém, mintha felesleges idő lenne, eltékozolt idő. Különösen a rendszerváltozás óta folyik minden össze lelki szemem előtt: mintha egy helyben járt volna az egész ország. Talán csak egyetlen, nagyon kemény leckét kaptunk Istentől: nincs külső segítség, csak magunkra számíthatunk, maradék magyarok. Az lesz, amit mi ki tudunk sajtolni agyunkból és szívünkből az emberiség, a haza, a magyarság érdekében, hogy fennmaradjunk – ha nem is mi, hanem gyermekeink és unokáink.

Csak a felesleges időt sajnálom, csak a kidobott, elmulasztott idő miatt van egyre inkább növekvő lelkiismeret-furdalásom. Micsoda katedrálist építhetett volna a magyarság Istennek, s micsoda munkát végezhettünk volna el egyenként is, ha nincs bennünk fáradtság és kicsinyhitűség, ha nem ragaszkodunk annyira a nyolc óra pihenés és nyolc óra szórakozás „jogához”! Ha dolgoztunk volna, ha dolgoztam volna úgy, ahogyan Isten rendelte, nem itt tartanánk. Persze lehet, hogy türelmetlen vagyok. Emberi léptékkel mérem az isteni időt. Pedig hát az emberi történelem egésze eddig az üresjáratok sorozata volt. Gyilkos, értelmetlen háborúkban ritkítottuk egymást, s minden nagy szellemi teljesítmény szinte az idő ellenében jött létre, sietve és elkapkodva. Elpazarolt, eltékozolt, felesleges idő.

De hát emberek, felebarátaim, keresztény magyarok, tényleg ennyi felesleges időnk van? Isten türelmére hagyatkozunk, s dúdoljuk a régi dalt, „minden elmúlik egyszer”? Hát persze, minden elmúlik egyszer, s mi magunk is. Akkor nem lenne jobb, értelmesebb és Istenhez közelebb álló, ha nem hagynánk múlni a felesleges időt?

Isten kijelölte a mi időnket itt a Földön. Eldönthetjük, mivel töltjük. Munkával, pihenéssel vagy szórakozással. Én a munkát ajánlanám.

Szentmihályi Szabó Péter