A jóság is határtalan, akár a rossz, sőt mindig legalább egy milliméterrel nagyobb, ha megpróbáljuk őket összemérni. Az élet értékeit valló egyik bölcselő mondta, hogy ha egyetlen alkalommal a rossz kerülne többségbe, Isten nem tűrné, és elpusztítaná a világot.
Valamiként így is megfogalmazható a reménység környezete, amelynek a XXI. század alapvető, meghatározó erényévé kell válnia, különben nagyon nehéz lesz hitről beszélni. Hogy mindig így volt a történelemben? Mostanában annyi a veszély, a megosztottság, hogy a reményt kell hangsúlyoznunk!
Fiatalok közt a jóság, a segítőkészség változó értékű, s ezért említette a múltkor valaki a rádióban: a segítőkészség ha slampossággal párosul vagy egyáltalán: ha hiányzik, legalább maradjon az érintett passzivitásban, hiszen tapasztalni, hogy egy-egy szerencsétlen rászoruló még gúnyolódás tárgya is nemegyszer!
Az érintettséget nem véletlenül írtam le: a rossztól érintettség ugyanis olyan, mint amikor a hómezőre sötét, rozsdás kormot, mocskot döntünk; a hóba szivárog, s már csak egyet tehetünk: megvárjuk az olvadást. De olvad-e korunk jeges, szennyes közönye?
A reménység, a jóság és a hit a cselekvő szeretetben virágzik, s bizony nem maradhatunk passzivitásban — olvadásra várva! „A csend szavá”-ban írja Anthony de Mello, hogy egyik ismerőse elmondja: valaki a reményteljes jótevők közül bajban lévő — búcsúzó — barátját akarta meglátogatni, de félt az éjszakai utazástól, ezért szólt a tündöklő Napnak: „Isten nevében, maradj az égen, amíg el nem jutok a faluba, ahol a barátom fekszik. A Nap megállt az égen és a segítséget nyújtó elérte a falut. Az Úr (Mester) mosolygott, s tanítványainak ezt mondta: „Nem lett volna érdemesebb a segítőkész embernek, ha legyőzi a félelmet és nekivág az éjszakának?”
Teilhard de Chardin jezsuita tudós a keresztény erőfeszítés humanizálásáról elmélkedve hangsúlyozza: „Korunk nagy ellenvetése a kereszténységgel szemben, a bizalmatlanságok igazi forrása, amely egész embertömegeket hozzáférhetetlenül elszigetel az egyház hatásától: nem a történelmi vagy a teológiai nehézségek, hanem az a gyanú, hogy a mi vallásunk embertelenné teszi a követőit.” Megállapítását „alátámasztja” azzal, hogy a pogány bölcselkedők legjobban ezt hirdetik: „A kereszténység híveit nem az Emberségen túlra, hanem az Emberségen kívül, vagy mellé viszi; nemhogy serkentené őket a közös feladatokra, hanem érdektelenné teszi őket irántuk.” Lehet ezen háborogni, de kétségtelen: ha a csetlő-botló cselekvő tanúságtételt figyelve mondanak ilyen vagy hasonló véleményt a kereszténységről, sokszor igazuk van. Persze, nem a kereszténység a hibás, hanem aki önmagát kereszténynek mondja. A „kívülálló” kereső ugyanakkor jól érzékeli: akik vallják a keresztény tanítást, ne legyenek magatartásukkal félrevezetők. Tehát az azonosulás mértéke a döntő!
A modernkori éjszakákban jelen lenni: kötelesség, feladat. Kihúzódni: súlyos mulasztás. S ha valóban előfordul, hogy nem segíthetünk, legalább ne nehezítsük azt a helyzetet, amely jobb pozíciót vár. Ne mondjunk ítéletet elhamarkodottan.
A kihúzódás másik jele az, amikor több talentummal megáldva mondok nemet arra, amit vállalnom kellene. Kényelem? Restség? Talán az Anthony de Mello említette éjszakától való félelem...
Tóth Sándor