Akkor is, ha az élet vize, akkor is ha mérgezett. Következésképp a ciános Szamos gyors vize ellenállhatatlanul sietett a Tiszába, európai méretű katasztrófát okozva. Természeti katasztrófát? A természet világában bekövetkezett, de nem a természet erői által okozott katasztrófát. Az ember ipari tevékenységéből és mulasztásából eredő szörnyű pusztítást.
Hetek óta együttérző, szorongó figyelemmel követjük az eseményeket, a kormány és mindazok küzdelmét, akik a mindnyájunkat érintő bajban tudják és teszik a dolgukat. Ezt említenünk sem kellene, ám – úgy látjuk – mégsem mindenkinek természetes. Az ausztrál-román vállalat nyilatkozataival az elkerülhetetlen perekre sandít, a román kormány csak a vállalat felelősségéről beszél, itthon volt, aki ablaktöréssel kívánt románellenes indulatának jelet adni. És voltak pártok, amelyek a demokratikus politizálás megcsúfolásaként még e nagy bajban is csak kormánybuktató célokat voltak képesek szolgálni.
Keressük az újabb katasztrófában is a derűlátásra okot adó mozzanatokat. Azt, hogy a kormánybiztos legsürgősebb tennivalója a kenyér nélkül maradt tiszai halászcsaládok megsegítése. Örvendetes, hogy már svájci javaslat született a nemzetközi vizek védelmét szolgáló törvényre. Az Európai Unió segítségére is számíthatunk. Talán abban is reménykedhetünk, hogy a kárelhárítás és tájrehabilitáció idejére mindenki ráébred, hogy a kivonulások és egymásra mutogatás helyett az emberek inkább az együttcselekvést és a közös lelkiismeret-vizsgálatot értékelik a bajban.
De leginkább abban reménykedjünk, hogy végre szélesebb körben rádöbbenünk a saját felelősségünkre a teremtett világ megőrzésében. Sokszor hajlamosak vagyunk szektás buzgóságú emberek izgágaságának minősíteni vagy csupán egy tudományágnak tekinteni a környezetvédelmet, ökológiát.
Nekünk, keresztényeknek sokkal inkább a világ lelkiismeretének kellene lennünk e vonatkozásban, hiszen Isten teremtésének és az ember életének védelméről van szó. És ez a cigarettacsikkek és cetlik eldobálásával, az utcákat mocskoló kutyapiszokkal kezdődik, a köztisztasági tevékenységen megtakarított összegekkel folytatódik. Tudomásul kell vennünk, hogy nemcsak a közlekedési szabályok betartása jelent életvédő erkölcsi kötelezettséget, hanem környezetünk, járdáink, erdeink tisztaságának védelme is. Ne csak másokét, hanem saját személyes lelkiismeretünket finomítsuk elsősorban. Ne csak másoktól várjuk el a természet, az élet védelmét.
A víz lefelé folyik, akár az élet vize, tisztító víz az, akár pusztító, mérgezett víz.
Mennyi víznek kell lefolynia a Tiszán, amíg helyreáll élővilága? És mennyinek, amíg igazán rádöbbenünk erkölcsi felelősségünkre?
Rosdy Pál