Év végi esemény: főhajtás Antall József miniszterelnök úrnak a televízióban. Neki? Ezt könnyű letudni. A szellemének? Ahhoz már kötődni kell. Főhajtás ott, ahol annak idején, míg élt, alaposan kivették a részüket az ellene irányuló ellenséges, fanyalgó, lesajnáló hadjáratból. Nyilván nem azok hajtanak főt Antall József szellemének, akik tiszteletlenkedtek vele. Ócsárolták. Megrágalmazták. Bele-belevágták a csőrüket. Hasonlítgatták az ilyen-olyan „politikai Miki-egerek" (ez, mint látható, idézet) a nála több fejjel alacsonyabb figurákhoz. Emberi tulajdonságait toll-, sőt lándzsahegyre tűzték. Ők, ajánlanám, ne hajtsanak főt előtte. Szép csöndesen vonuljanak el vagy félre, s hagyják békén azt, akit a népe ugyan eltemetett, de nem elfelejtett.

Azoknak a hölgyeknek s uraknak, íróknak, tollnokoknak, hírvivőknek s hírgyártóknak, keverőknek, cizellálóknak, hamisítóknak és hivatásos ködfúvóknak pedig, akik a miniszterelnök puszta létezésén szórakoztak, s azóta visszavonultak nemes alkotói magányukba, szerkesztőségekbe, elhagyván a pontosan kiparcellázott és aláaknázott mű-harctereket, s időközben megtollasodtak, babérkoszorúkat fonattak maguknak, azt ajánlanám, ne hallgassanak, hanem kérjenek bocsánatot. A miniszterelnöktől és a népétől. Hangosan, érthetően, ugyanazokon a hasábokon és ugyanazokba a mikrofonokba mondják el a bocsánatkérés mindig megrendítő szavait, amelyeken s amelyekben anno elszellemeskedték, elélcelődték vagy csak komikusra kommentálták a miniszterelnök cselekedeteit, kiforgatták a szavait, s akarva-akaratlan kisiklatták egy valóban halálra szánt államférfi erőfeszítéseit, hogy ebbe a keserű, többszörösen megrabolt országba s átlúgozott fejekbe végre bizalmat, rendet s reményt telepítsen. Eltűnni a színről és bocsánatot kérni két különböző dolog. Az előbbi megeshetik azért is, hogy az utóbbi ne következzék be.

Én ezt a szót, büszke, képtelen vagyok értelmezni. Nem látok rá sem elég okot, sem módot. Antall József egyik kedvelt szava volt. Egy ízben meg is glosszáztam. Nem bántóan, de világosan. Most mégis azt mondom: büszke vagyok arra, hogy a vele való általános piszkolkodások idején megvédtem őt a Hitel oldalain, és írtam hozzá egy verset. Nem, nem hozzá: neki. Látván a gyertyák sokaságától tüzet fogott sírját. És nem most hajtok fejet előtte. Kezdettől szerettem, halála után még jobban s még mélyebben. Azért, mert szeretetreméltó volt, bátor, egyenes, megértő, s ráadásul a legnagyobb közöttünk. A többivel meg nem sokat törődöm.