Fénypont: híd a folyó közepén, s a hideg délutánban Észak küldi millió karját. Mégis, itt lenn a Dunának partján a látvány s a történelem mint anyaöl melengeti azt, aki arra jár. A várfalak alatt sokszázados kövekből rakott házfalak csatlakoznak a bástyákhoz, s a Vízivárosból csendülő harangszó mintha csöndes lantzenével társulna vagy Balassi haldokló sóhajával a Miserere-zsoltárban. Most tél van, s a néma kövek ablakai nyitva a folyóra. Alkony-szőnyegen járok, egyre távolabb a köznapoktól, víz és várfalak közt a keskeny úton. „Ennyi szépség közt járván — árván”, azonban ez a magány nem elhagyottság, hanem féltés és szomorúság a valóban árvák miatt, akik nem szeretik vizek áramlását, falak erősségét, már semmit sem szeretnek...
A víz hidegen áramlik, apró tarajokkal. Emitt Sobieski emlékoszlopa, följebb az egykori bég régi háza, 1602-ből; egy ország örökségei is, melyek tán több figyelmet kapnak a következő évezredben. Áldott új időket — mondom a Dunának. Az elemnek, amely a víz, a kő, hogy emberhez jutván a Hír, élni kezdjen, ahogyan meghagyta Valaki: egyszer a kövek fognak beszélni. Résen át a Becket Tamásról elnevezett hegy kápolnája látható. A valódi híd 1170-től. Bánfy Lukács érsek a barátjára gondolt, amikor azt lefejeztette Henrik, a hűsége miatt. Lukács sem tett volna mást: fejét a bakó pallosa alá hajtja, ha a király úgy gondolja-akarja. II. Lászlót, mint trónbitorlót nem koronázta meg, Mikó kalocsai érseknek — mert ő elismerte a királyt, egyházi tilalmat rendelt el. Lukács érseket László tömlöcbe vettette, karácsonykor engedte ki; a főpap rögtön a székesegyházba ment, ahol az oltárt megfosztotta annak jeléül, hogy a tilalmat továbbra is fenntartja. Rá nem vártak martalócok, de huszonöt évesen váratlanul elhunyt.
A Gutkeled nemzetségből származó erős jellemű főpap Becket tiszteletére prépostságot emelt. Kikötő ez is, ahonnan messzire visz a képzelet: földi téreken akár a végpontig, ahol már valami más kezdődik...
Egy uszály küszködik a sodrás ellenében, parti motoros kíséri. Zászlója nem a miénk...
Fönt, az északi bástyán három fiatal, alattuk erdő, mészpatics ragasztotta kövek, tévéantennák. Egyedül járok a kövön, emléktáblák, feliratok itt is, ott is. Körülfogja képzeletemet az emlékezés: itt tanított Révai Miklós, a nyelvész, piarista, Czuczor Gergely, a bencés, itt volt kanonok Túri Béla, a katolikus publicisztika mestere (Nemzeti Újság!), itt vezényelt Liszt, asztalosinaskodott Csepreghy Ferenc, a későbbi drámaíró. S még ki mindenkit kellene sorolni! Előttem a sorsára váró régi szeminárium, s keresem a legkisebb erdő-ösvényt, ahol szembe jönne velem Prohászka püspök. Biztosan zavarban lennék, s mit mondhatnék az új század kapujában, ha megkérdezné: — Ki az, mi az, ami ide rendet teremt s harmóniát? Csak azt válaszolnám, amit tőle tanultam: „Nem tehetik a változó érzések, melyeknek épp az a hibájuk, hogy mértéküket nem hordják magukban, s épp azért kiszámíthatatlanok s kuszáltak... Hasonlóképpen nem várhatjuk a belső, a lelki világ megzenésítését az élet szerencséjétől, mert hánynak jut belőle?... Ide a felsőbb ritmus, fölényesebb rend és ütem kell..., csak egy felsőbb akarat, mely jót akar bajban és betegségben, s amely jóakarathoz ragaszkodom s azt magamban kialakítanom kell. Mikor az emberi lélek az isteni akarat mértékeit s arányait átveszi magára, mikor rendeletihez alkalmazkodik, mikor az erény formáiba öltözködik: akkor az arány s erény az ő formája s ő maga énekes lélek. Az egész élet minden történetével együtt e felfogásban olyan, mint a terméskő vagy a termésfa a művész kezében...”
A szent és tudós püspök mintha valóban megérintené a vállamat, s oda, föl, a bazilika oromzatra mutatna: aranyos (kissé már megkopott betűk) üzenet az Írásból — latinul, magyarul: „A föntieket keressétek.”
Ez a legtöbb kérés az ezredfordulón. S hogy Magyarország főtemplomáról — prímások városából szólít, nem emlékmű-üzenet, hanem annyi boldog emlékezetű főpapé, áldozatoké. Peire Vidal, a trubadúr hajdan itt is énekelt, pengetve hangszerét. Ariosto, a költő Estei Hippolit hercegprímás esztergomi udvarában vendégeskedett. Európa figyelt e „kicsi pontra”, ahol a szellem újra átveheti birodalmát: Krisztus szelleme, a műveltség s a gyakorló szeretetet sugalma — országos érdekért.
Csak meg kellene érteni! A Duna hidegen áramlik, a bokrokon küszködik a fény. Az ablakokban az Életfa gyertyái kihajolnak, s mintha egyetlen lánggá fonódnának.
Tóth Sándor