Valamely irodalmi vetélkedő érdekes kérdése is lehetne: ki az a magyar író, akinek támogatói, segítői alig-alig, olvasói azonban mérhetetlenül sokan voltak? A helyes válasz: Fekete István, századunk egyik kiemelkedő remekírója. Az az érzékeny lelkületű, embert és természetet egymáshoz közel hozó, azokat hitelesen látó és láttató prózaíró, akinek az új ezredév kezdetén ünnepelhetjük 100. Születésnapját.

Fekete István fiatalkora már színesen, érdekesen indul: mezőgazdasági szakembernek tanul, praktizál is; életének java részét falun, a természet közelségében tölti, s ez olyan inspirációkat kelt életre benne, amelyek szinte rákényszerítik az írás művelésére. Iskolamester édesapja, a családi közösség örök vonzóereje és hivatástudata belső önfegyelmet és humanitást alakítanak ki benne; mindezeknek nagy hasznát veszi kibontakozó és a kezdettől fogva sikereket arató írói pályáján.

Nem egészen fiatal, harminchét éves, amikor A koppányi aga testamentuma azóta sem avuló, derűt is fakasztó történelmi művével elnyeri a Gérdonyi Géza Társaság regénypályázatának első díját. A Gárdonyi név és életmű kötelez: Fekete Istvánt is az a fajta keresetlen, élő humanitás, belülről fakadó magyarságtudat, egyszerű és világos írói stílus jellemzi, mint nagy elődjét.

A sikeres alkotás nem a véletlen szülötte. Két évvel később, 1939-ben a Zsellérek című új regényével nemcsak a színvonalas Egyetemi Nyomda pályázatának nyertesévé válik, hanem életre szólóan egy széles körű, hazai olvasóközönség bizalmát, érdeklődését és szeretetét is elnyeri. Azt az érzékletes, helyenként lírai realizmust sikerül megvalósítania "magyar ecsettel", amelyet az angol prózairodalomban Henry Fieldingtől Bates-ig annyi szigetországi író életművében föllelhetünk. (Az angol párhuzamról még csak egy utalást: egyes literátorok még az író életében "magyar Kiplingnek" nevezték Fekete Istvánt, mindezt páratlan természetszeretete s az állatvilág hiteles és árnyalt ismerete révén.)

A Zsellérek országos sikere a későbbiek során a legtöbb problémát is okozza a népszerű író életében. S e gond gyökerét nem esztétikai téren kell keresnünk, hiszen a regény meséje, vonalvezetése, alakjainak jellemzése és moralitása egyaránt harmonikus; -- olvasmányossága és keresztény-magyar szellemisége, valamint számos értéket őrző konzervativizmusa kifejezetten a két háború közötti társadalom olvasói igényét elégíti ki.

S itt álljunk meg egy pillanatra! Őszintén felelni kell arra a sokáig föl nem tett kérdésre: mi az oka, hogy az 1945 utáni koalíciós, majd egyértelműen kommunista vezetésű rendszerben ezt a regényt teljes mértékben száműzték a magyar irodalomból, -- 1947-48 után pedig magát a szerzőjét is?

Fekete István a Zsellérek lapjain egy parasztszármazású fiatalember és egy tiszttartó fiának szoros barátságát mutatja be, a század elejétől, a fölcseperedő gyermekkortól az emberré válásig kíséri nyomon életüket, s egyúttal a korabeli magyar valóság hiteles fejezeteit is megörökíti. Egyik részletében meggyőző erővel ír le egy Szamuely-különítmény által végrehajtott megtorló intézkedést. Mindez 1919-ben egy parasztember sérelmére történik. A magyar gazda elvitatja a kommunisták által nyomtatott papírpénz értékét, s ezért ott a helyszínen felakasztják a páncélvonattal érkező, kíméletlen "Lenin-fiúk". A regény további menetében is határozott vélemény formálódik meg: a 133 napos tanácsköztársasági uralom a magyar történelem egyik legnagyobb szégyenfoltja marad.

Ennél jóval kisebb "eszmei vétkekért" sem bocsátott meg dicstelen működése idején a kommunista kultúrpolitika. Fekete Istvánt a második világháború után - amikor már beérkezett íróként tartotta számon a magyar olvasóközönség - a hivatalos ítészek teljes mértékben kikapcsolták irodalmunk áramköréből, s ez az "embargó" 1956-ig folyamatosan érvényben maradt. Sajnos, ezt követően, amikor már újabb népszerű művekkel lép újra porondra, sem kapja meg azt az elismerő besorolást, amely jogosan megilletné. Összefoglaló irodalmi regiszterekben művei nem szerepelnek; a legtöbb irodalomtörténet (a "spenótnak" titulált és 1982-ben kiadott összegezés) és több kulturális lexikon még a nevét sem említi. Mintha nem élt és nem alkotott volna!

Műveinek félreértése és helytelen értékelése még 1945 előtt elkezdődik. Az egyébként hasznos munkát végző Várkonyi Nándor irodalomtörténetében (Az újabb magyar irodalom, 1942.) "parasztregények szerzőjének" degradálja Feketét és a "hatóságilag engedélyezett forradalmiság" pejoratív bélyegét süti rá - méltatlanul.

Ennél nagyobb félreértés és eszmei melléfogás még a szocialista kultúrszférában sem érhette volna szerzőnket.

Az 1940-es évek második felétől Fekete István a katolikus sajtó berkeiben, elsősorban az Új Ember szerkesztőségében lel hosszú évekre menedéket. Itt jut megjelenési és megélhetési lehetőséghez, és nem utolsó sorban becsülő olvasóközönségre is szert tehet. A Vigília is több írását közli 1946 után.

Fekete az Új Ember rendszeres novella- és tárcaírója. 1945-től 1970-ben bekövetkezett haláláig. Írásai rendszeresen jelennek meg a nehéz években is a katolikus hetilap hasábjain; munkásságát rangos keresztény szellemiségű publicisták és írók népszerűsítik. Minden nagyobb ünnepen, a dupla számokban, de évközi vasárnapokon is ott található egy-egy Fekete István írás, melyre olvasói levelek garmadái reagálnak kedvezően, elismerő köszönettel és becsüléssel. (Ha az Új Ember irodalmi vetületét tekintjük, számos országos tehetségén kívül két személyiség emelkedett a legmagasabb régiókba műveik által: a prózaíró Fekete István és a lírikus Pilinszky János.) 1956 után megszületnek és ekkor már kiadásra is kerülnek az újabb remekművek. A gyermekirodalom máig "verhetetlen" alkotásai: a Tüskevár, a Téli berek; a feledhetetlen állattörténetek: a Vuk, a Kele, a Bogáncs, Lutra és a színes, lebilincselő novellák. Az a műfaja Feketének, amely az Egy szem kukorica (1944) kötetétől az Új Ember Kiadó által megjelentetett posztumusz gyűjteményekig egy kiemelkedő író szellemi örökségét nyújtja ajándékul olvasóinak.

Igaz vallomások ezek a magyar életről; faluról és városról, emberek, állatok és növények érdekes szimbiozisáról - és arról a nemes érzületről, melyet szégyenkezés nélkül hazaszeretetnek nevezhetünk. Ez tükröződik minden leírt mondatában: a szűkebb és tágabb szülőföldhöz való töretlen ragaszkodás és elkötelezettség.

Többen emlékezünk rá, amint ez az ízig-vérig keresztény-magyar író átlépte az Új Ember szerkesztőségének küszöbét, és kedvességével, lebilincselő humánumával, humorával és életstílusával élménnyé avatta a vele együtt töltött órákat és perceket. Ő maga is többször "frissítő oázisnak" érezte és nevezte a katolikus hetilap Kossuth Lajos utcai, máig fentmaradt székhelyét, amint rá is kegyelettel emlékeznek még élő idősebb és fiatalabb pályatársai, sőt még azok az őt közvetlenül nem ismerő ifjú tollforgató olvasók, akik műveinek sugárzásán át szembesülhetnek kivételes írói és emberi erényeivel, páratlan tehetségével.

Szeghalmi Elemér