A tavalyi esztendőtől egyházközségünk fiataljaival közösen búcsúztunk el Visegrádon. A szilveszteresti hálaadó szentmise tíz órakor kezdődött. Velünk lévő káplánunk nem mondott szentbeszédet, helyette a jelen lévő, csaknem hatvan fiatal kapott szót: mindenki elmondhatta, miért ad hálát az esztendő végén, illetve, hogy milyen gondolata, érzése támadt, amit ezzel kapcsolatban megosztana a többiekkel. Az egyik - félreértés ne essék: teljesen normális, és igencsak intelligens - fiatalember, amikor az új év beköszönte előtt néhány perccel rá került a sor, komoly arccal azon aggályának adott hangot, hogy egyre biztosabb: a kétezredik, új esztendővel együtt várhatóan kezdetét veszi a végítélet is. (Legfeljebb egy kicsit késik.) A "nyilatkozat" egy szentmisén hangzott el, tehát a puszta tréfálkozás esetét kizárhatjuk. Ezen kívül: a fiú nem tartozik semmiféle szektához vagy apokaliptikus csoporthoz, szigorúan magánemberként töltötte el az elmúlt hónapokban sokak fejében bujkáló aggodalom. Később sajnos nem volt alkalmam megtudni tőle, hogy miképpen jutott e balsejtelemre, mellyel végül is egyedül maradt. A szállásunkként és a szentmise helyszínéül is szolgáló visegrádi erdei iskola a bejelentés hatására nem vált tömeghisztéria színterévé. Néhány elnéző mosolyon, halk kuncogáson kívül nem érkezett reakció a hallgatóság soraiból. A szentmise folytatódott, s éjfélkor a Miatyánk szavainak kíséretében léptünk át az új esztendőbe. (Az új évezreddel még várunk egy évet.)
A beharangozott világvége viszont nem jött el. Azóta sem. De ez nem baj. (Egy félelemmel lettünk csak szegényebbek.) (Már aki.)
Talán komolyabban kellene vennünk a szót: "Nem tudjátok sem a napot, sem az órát…" Attól tartok, nem az a dolgunk, hogy folyton valaminek a végét lessük. Luthertől származik az életprogramnak számító gondolat: "Ha megtudnám, hogy holnap lesz a világvége, ma akkor is ültetnék egy almafát." Jó volna e hitből élnünk.
Képzeljünk el egy színházi előadást. Színészt kiteszik a színpadra, kezdje a szerepét. Szövegkönyv nincs. Egy (fő)próba van. Ez egyben a bemutató is. (És egyszerre az utolsó előadás.) A színésztársak sokszor a saját szerepükkel is nehezen boldogulnak, hát hogy tudnának súgni? Mivel nincs előre megírt szerep, nem lehet tudni, mikor ér véget az előadás, vagy hogy egyáltalán hány felvonása van. A történet időnként szép, helyenként zavaros, olykor tragikus, megríkat, vagy épp sírnivaló, esetenként megnevettet, nemegyszer felemel. Azonban a darab végén a taps korántsem garantált. A nézőtér sötét, csak ritkán lehet biztató arcokat látni. De azért lehet. Egy pedig bizonyos. A rendező tud valamit. Érdemes volna kapcsolatba lépni vele. Akkor talán kiderül a szereplők számára, hogy az előadásra kell összpontosítani, s nem annak a végét bogozgatni. A függöny legördülése azt jelzi csak, hogy a szereplők a színi világból hazatérhetnek az igazi életbe.
Szigeti László