Az Úr Jézus azt üzeni Keresztelő Szent Jánosnak a hírnökök által: "Menjetek, jelentsétek Jánosnak, amit láttok… vakok látnak" (Lk 7,22) . Itt nyilván egyes, fizikai értelemben vett vakokról van szó, akiket meggyógyított. A názáreti beszédében viszont "vakokról" beszél, akiknek megvilágosodást hozott. Azokról van szó, akik látják a világot, de nem látják azt, amit szeretnének látni: az Atyát. Ettől a "vakságtól" szenvednek. Nekik hozta meg az Úr Jézus a világosságot, hogy lássanak. Erre utal akkor, amikor a vakon született ember meggyógyítása után azt mondja a zsidóknak, akik semmibe vették csodáját, vagyis a fényt, mely abból áradt: "" azt állítjátok: Látunk. Ezért megmarad bűnötök""(Jn 9,41). Vakok maradnak.
A tanítványokat megfogja a vakon született ember látványa. Maga a tény, hogy vakon született, kérdéseket vet föl bennük: ki vétkezett, ez vagy a szülei? Ebben a szerencsétlen emberben egyetlen dolgot láttak meg, a bűnt és annak következményét. A vakon született ember személye - élete és sorsa - nem érdekli őket. Jézus nem lepődik meg a kérdésükön, hiszen tudja, ezt tanulták gyermekkoruktól kezdve. Jézus csodát tesz, de ez a csodája kérdések elé állít: mi az, ami számunkra döntő fontosságú, amire az életünket alapozzuk.
Az evangéliumban szereplő farizeusok ebben a kérdésben érdekes egyveleget hoznak létre. Először a csodával kapcsolatban a tényre kérdeznek rá: "Hogyan nyílt meg a szemed" (Jn 9,10)? Maga a tény azonban - hogy aki vakon született az most lát - nem érdekli őket. A vita Krisztus személye körül forog. Nem tudják, mi alapján döntsenek Jézus személyét illetően. Teljes bizonytalanságba kerülnek: "szakadás támad köztük" (Jn 9,16). A tanácstalanságuk arra készteti őket, hogy a vakot kérdezzék meg: Te mit gondolsz róla? Ő azt felelte: "hogy próféta" (9,17). A válasz leleplezi a farizeusokat, most már azt sem hiszik el, hogy aki meggyógyult, az vak volt. A tényekben sem bíznak. Van bennük vágy az igazság megismerésére, de már nincsenek biztos tények, amik az igazságot garantálnák. Ezért a vak szüleitől kérdezik meg: ez a "ti fiatok? Azt mondjátok róla, hogy vakon született? Szülei ezt válaszolták: Azt tudjuk, hogy a mi fiúnk, és hogy vakon született" (9, 19-20). Ez a csoda tényét igazolja. De ezt továbbra sem akarják elfogadni. Egyetlen dolgot fogadnak el tényként: "Mi tudjuk, hogy ez az ember /Jézus/ bűnös" (9, 24). Velük szemben a vakon született ember a józanságot, és a realitást képviseli. "Azt, hogy bűnös-e, nem tudom. Csak azt tudom, hogy vak voltam és most látok" (9, 25). A farizeusok, mivel minden tény ellenük szól, úgy mentik igazukat, hogy egy személy tekintélyét állítják Krisztussal szembe. Mózesre hivatkoznak. Krisztus személyével kapcsolatban Mózes lesz a mérleg nyelve.
Ám Mózes élete Jézust igazolja, mert mindketten engedelmesen elfogadják az előttük álló tényeket. Az életük olyan ráhagyatkozás, amilyen a vakon született ember egész életét jellemzi, mert egy vak ember oda van kötve a tényekhez és az emberek jószándékához. Vele megtörténnek a dolgok, elszenvedi a körülötte lévő eseményeket. Ezért amikor a vaknak azt mondják: "Te akarsz minket tanítani, aki mindenestül bűnben születtél? Ezzel kitaszították" (9, 34), akkor mintha Jézus is vak lenne, osztozik ennek a kitaszított embernek a sorsában is, hiszen róla meg azt állítják: bűnös és méltó a halálra.
Jézus a vakon született embert a nyálából készült sárral és a Silóé tavában való mosakodással gyógyította meg. A csoda után a vak nem látja Jézust, azt sem tudja hol van, csak a sárra és a vízre emlékszik. Ezeken a tényeken keresztül jut el a világosságra, amelyben egész léte, személye gyógyulttá lesz. Akik úgy tesznek, mintha látnának azoknak Jézus ezeket mondja: ti "azt állítjátok: Látunk. Ezért megmarad bűnötök" (9,41).