Nem csúfondáros a cím. Hugo Rahner (az ismertebb Karl Rahner bátyja) írt egyszer mély teológiai értekezést a "játszó Istenről". A címet üzenetnek szántam az ezredfordulóra. "Kétezer éves múltunk van" - mondják majd sokan ezekben a napokban. Én emígy mondanám: "kétezer éves jelenünk van!" Mert a Krisztus-esemény, amelytől kezdve peregnek azok az évek, amelyek immár elérték a kétezret, nem pusztán történelmi adat, hanem alkotó jelenlét. A megváltás ma történik, Isten szeretete ma árad ki ránk, erre a világra és ebben a világban. Fontosnak tartottam ilyen magasztos hangnemben köszönni be az új évezredbe. Mert ha magunkba tekintünk, ha körülnézünk magunk körül, akkor rádöbbenünk, hogy az új évben is maradt minden a régiben: fájdalom és kiábrándulás, háborúk és éhség, nyomor és bűnözés. Röviden, az ember maradt az, aki volt az elmúlt esztendőben, az elmúlt kétezredben. A várvavárt csoda, hogy ezentúl minden másképp lesz, nem következett be.
A mai ember egy olyan világ elveszettje, amelyben eddig soha nem tapasztalt eszmei, ideológiai és világnézeti zűrzavar uralkodik. Mint gyilkos polipcsápok ölel bennünket halálos szorításba a propaganda masinériája. Néha úgy érezzük magunkat, mint az ingoványba tévedt utas, aki keresi a szilárd ágat, amibe belekapaszkodhat, hogy véglegesen el ne merüljön. Pontosan ma, ennek az új évezrednek a küszöbén van szükségünk szilárd, etikai, erkölcsi, világnézeti és eszmei támpontokra. A mai ember eltévedt utashoz hasonlítható. Képzeljük el, hogy ismeretlen vidékre tévedtünk. Mindenütt körülöttünk erdők, hegyek, folyók. De mindez nem segít bennünket abban, hogy megtaláljuk utunkat, ha nincs nálunk egy használható térkép, amelyen fel vannak tüntetve ezek az erdők, hegyek és folyók. Abban a pillanatban útmutatókká válnak és indulhatunk tovább. Ez a mai ember lélektani állapota. Elveszett emberségében. A természettudományok, de hasonló módon a lélektan is, trónfosztottá tette. Valamikor úgy tudtuk, mi vagyunk a mindenség középpontja, a teremtés koronája. Galileo lelökte fejünkről a koronát, amikor primitív távcsövével kipillantott az univerzumba és kimondta, hogy nem a föld a világmindenség középpontja, hanem csak egy porszem a csillagrendszerek rengetegében. Egy neves filozófus pedig éppenséggel úgy fogalmazott, hogy az ember nem más, mint a valóság felszínén terjeszkedő penész. Freud még jobban lefokozott bennünket, amikor kiutasított bennünket saját házunkból is: az ember már nem ura saját magának, hanem sötét tudattalan erők kiszolgáltatottja.
Pontosan ennek, első tekintetre szomorú helyzetképnek a tükrében kell felfigyelnünk az örök Krisztus-esemény horderejére. Nem magunkat kell néznünk, nem szabad magunkba roskadnunk, hanem fel kell emelnünk a fejünket, szét kell néznünk magunk körül, hogy meglássuk Isten jelenlétének és szeretetének jeleit. A Krisztus-esemény azt üzeni rendíthetetlen erővel, hogy legyen a világmindenség bármekkora is, van neki egy szilárd középpontja: Isten és megtestesült Egyfia. Krisztus kezünkbe adta azt a térképet, amelynek alapján ma is képesek vagyunk tájékozódni. Mert az ősbűn után az ember ténylegesen elveszett és képtelen újra "hazatalálni". De maga Isten jött elénk, hogy kezünkbe adja ezt az új mappát. Nem hagyta magára az embert, hanem az idők teljességében elküldte egyszülött Fiát, hogy rajta keresztül megmutassa nekünk emberi mivoltunk értékének alapjait, ez pedig az ő feltétel nélküli szeretete.
Mindenki Isten szeretett gyermeke. Isten minden egyes embert szeretetben megálmodott, megalkotott és elhalmozott szeretetének jeleivel. Mindezt azért mondtam el, mert tudom, hogy a serdülőket gyakran lenyűgözi a tudományok nagyszerűsége, a fiatalokat a lélektan ígérete. De nem ezekben kell keresnünk emberi méltóságunk és nagyságunk alapjait, hanem Isten feltétel nélküli szeretetben.
Szívesen emlékszem vissza a két évvel ezelőtt elhunyt nagy augsburgi érsekre, Josef Stimpfle-re, akit volt szerencsém személyesen is ismerni és gyakran elbeszélgetni vele. Egyszer újságírók arról faggatták, mi annak a titka, hogy minden nehézség és félreértés ellenére képes volt megőrizni töretlen optimizmusát, kikezdhetetlen emberszeretetét, az emberekbe és a világba vetett megingathatatlan bizalmát. Így válaszolt: "Tudják, én úgy tekintem az életet, mint páros táncot. Amikor két ember táncol együtt, akkor mindig az egyik vezeti a táncot, a másik pedig hagyja magát vezetni. Nos, az én életem ilyen páros tánc: Isten vezeti a táncot, én csak hagyom, hogy ő vezessen." Egy nagy istenhívő kortárs nagyszerű válasza. A Krisztus-esemény emberformáló, tartós üzenete az, hogy Isten vezeti a táncot ma is. Néha ez talán csendes valcer, néha vad modern ugrálás. De ha hagyjuk magunkat "táncba rántani" Istentől, azaz ha rábízzuk életünket, akkor biztosak lehetünk abban, hogy nem tévedünk el a harmadik évezred őserdejében sem.
Szentmártoni Mihály S.J.