Most: éreztem az Operában. Szokolay és Kodály művét hallgatva. A Magyarok szimfóniáját, a Budavári Tedeumot. A szavak: a hit és az önbizalom tartott össze minket, a történelmünk ismeretében teljesen meggyőzött. Ősz fejjel is újra. A költő sorai:
"Királyi kéz
vérünk vére:
korona-fényt /
gyújt reményre /
támadjon hit /
legyen áldás /
visszhangozzék /
a megváltás"
csak azoknak okozhat bőszületet, akik már régen lemondtak vértanú magyarokról, az első (-évezredet betöltő-) szent királyról, akik már nem hűek "e tájhoz". Mégis, annyi ellenvetés ellenére azt vallom: együtt vagyunk, nem lehet másként. A nagy örökség többre kötelez az időszakos gyatraságoknál, az érdekeltség szűk látószögén túl kell, hogy vezessen, sunyin nem mondathat az igenre nemet, nem tagadtathatja meg a megvallást:
"Királyi kéz
vérünk vére:
Bennünk lüktet ezredéve!"
Az egységről elmélkedem, karácsony óta különösen elsodort a gondolata - könyvek során is, a karácsonyfa alól. Hessét lapozgatom (Kurgast, A fürdővendég): "Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a pusztulást nem a megsemmisülés, hanem kizárólag az átváltozás értelmében képzelhetjük, mert minden vélekedésünknek, vagyis pszichológiánknak is fundamentuma és táptalaja az Istenbe, az egységbe vetett hit - és ez az egység a kegyelem vagy a megismerés útján vagy akár a lehető legkétségbeesettebb állapotban is újra elérhető." Nem zavar, hogy a fordítás kis i-vel jegyzi Istent, s hogy végül is a keleti misztikum erős hatású az íráson. Az az igazsága érdekel, amit kijelent, a kapaszkodás hangsúlya, amely feladott helyzetekben / is / a fölemelkedést énekli. Mert így folytatja: "Nincs olyan bűnös, aki egyetlenegy lépéssel, lett légyen az akár a kivégzésben át vezető lépés, ne válhatna újra ártatlanná és istenivé. És nincs olyan megkeseredett, kisiklott életű és látszólag silány ember sem, aki a kegyelem intésére egy szempillantás alatt ne újulva meg, ne változna át gyermekké. " A modern lelkiség ugyan azt hirdet? Ritka az efféle pillanat, inkább a befelé nézés hosszabb tartalma teszi a változást, mégis - történelemben gondolkodva, hajlamosak vagyunk rábólintani a hitre: újra keresztény lesz a világ, amint többen mondják, s különben is Istennél egy évszázad annyi, akár egyetlen pillanat, és fordítva. Másik kedves könyvem Papp Vilmosé, az Elkoptatott szavak. Benne a Történelem: "Sajnos, hazánkban az emberek többsége nem tud mit kezdeni a történelemmel… Tudjuk, hogy aki nem tud mit kezdeni a történelemmel, saját életével és jövőjével sem tud igazán mit kezdeni."
Lehet-e szó egységről, együttélésről, ha történelmünk eltávolodik tőlünk, ha tükrében nem nézhetünk önmagunkra? Mi ad kontroll-képet? Ki ad biztatást továbblépni.?
A harmadik könyv a régóta várt Chateanbriandé, a Síron túli emlékiratok. Az őszinte vallomások. Így hagyta meg: akkor adják közre, ha már eltemették. Napóleon egykori római diplomatája, a francia "merte" megírni másik főművét is, a Kereszténység szellemét, amely egy szekularizációjának indult forradalmas, felvilágosult században visszaszerezte a krisztusi tan tekintélyét. Ez a töprengő, politikába kavarodó benső ember vett észre valamit, amit senki más, hogy a kereszténységben a tonnányi erő annál hatékonyabb, minél inkább gyöngülni látszik a szellem, s a felszín mutogatja magát, a semmi…
Ma még nehezebb a kor: terhelt és enervált, de ez az álsúly a szeretet végső győzelmében válik szenvedőn igaz súllyá, amely győzelem: alázat. Mit kezdhetünk magunkkal? Amit az alázatunk enged. És annyit. Túlságosan gőgös ez a kor, az ország és könnyelmű, mert elengedi a kezet, hűtlenül.
Nincs más esélyünk, csak az egység, az együttlét, a megtartó örökség megszentelése - életünkben, az alázat csillaga, amely mindig a legfényesebb. Tudj imádkozni, szeretni, vétekből felállni, hinni a pillanatban, amely ha száz esztendőre terjeszkedik is megéri, mert naponta közeledik az a pillanat, amely kimondatja: együtt maradtunk, végül is együtt és felszámoltuk a buta emberi kategóriákat az örök reményért.
És valamiként vallásossá válik az élet. Sokaké. Tehát megértőbbé. Ilyen a történelem, a valóság: foglyai vagyunk, ám igazából csak az isteni szabadság rabjaiként.
Tóth Sándor