Templomainkban gyakran nem a pap olvassa fel az evangélium előtti olvasmányokat, hanem azt kiadják civileknek, sokszor gyermekeknek. Bár ne tennék! Mert ez ugyan nagyon is megfelel a liturgia szellemének és történetének, de a feltételeket is meg kellene teremteni hozzá. Az egyházban valóban kezdettől fogva jelen voltak a lektorok (többnyire lektor-gyermekek) és társaik, a pszalmisták; tisztük ellátására rendszeres neveltetésben részesültek, s "iskoláik" egyben a papi utánpótlás fő forrásának számítottak. Miért mégis, hogy ma az emberben sokszor inkább rossz, mint felemelő érzéseket kelt működésük?

A fő okot már a fentiekből ki lehet hámozni. Míg a lektorokat az ősegyházban "összetartották" és oktatták, ezzel feladatukra képesség tették őket, addig most a cél ennyi: "hadd kapcsolódjanak be minél többen tevékenyen a liturgiába" - de mit kell tenni ahhoz, hogy méltóképpen lássák el dolgukat, ezzel már keveset foglalkozunk. Nos, hát mit kell tenni?

1. Ki kell választani őket, formálisan is, lektor-testületet kell belőlük létrehozni. Tudom, hogy ez ma nem népszerű ("elitisztikus"), de tudomásul kell venni, hogy nem mindenki alkalmas mindenre. (lásd a pannonhalmi ebédlő kulcs-csomó szimbolumát a felolvasószék mellett: "Nem mindegyik nyit mindent").

2a. Gondoskodni kell a közelebbi előkészületről: a szöveget meg kell kapniuk, meg kell szinte fejből tanulniuk már napokkal a felolvasás előtt. Láttam német professzorokat, akik egy nemzetközi konferencián előadásukat olyan papírból olvassák, melyben különféle színes jelekkel jelölték be a különféle rangú hangsúlyokat, megállásokat. S akkor mi egy tíz éves gyermektől azt várnánk, hogy kapásból helyesen értelmezze a nehéz szent szöveget!

2b. De még ennél is fontosabb a távolabbi előkészület. Legalább egy éves rendszeres munka kell ahhoz, hogy valaki a felolvasáshoz szükséges technikát elsajátítsa. Milyen is ez a technika? Könnyű rá egy mondattal válaszolni, de ki is lehet fejteni: Az egy mondat: annál jobb, minél közelebb áll a recitációhoz. Ezt kívánja a nagy térben való érthetőség is (melyet nem segít a mikrofon!), de a szöveg szakralitásának érzékeltetése is. Kifejtésképpen pedig csak néhány figyelmeztetésre van hely: Nem szabad mély hangon olvasni. Mindenkinek a saját hangjának középfekvésénél egy kicsit magasabban lévő hangmagasságot kell megtalálnia. Nem szabad a hangmagasságot szélsőségesen változtatni. A hallgató könnyen úgy járhat, mint aki vakító napfényből félhomályos szobába megy, s nem tud alkalmazkodni a hirtelen változáshoz. A mondatok vagy szakaszok végén túlságosan "levitt" hang a nagy templomban alig érthető.

Nem szabad a hangerőt sem túlságosan változtatni. Van egy teljesen téves balhiedelem a "magyaros" beszédről, hogy ti. a hangsúlyokat hangerővel ki kell emelni. Ettől azonban az olvasás, bocsánat a szóért, ugatás-szerűvé válik, a hallgató füle pedig megint csak nem tud "ráállni" egy hullámhosszra. A hangsúlyt más eszközökkel is ki lehet fejezni, a mondatok, szakaszok végét pedig nem szabad a semmibe engedni, hanem jól hallhatóan végig kell vezetni a gondolatot az utolsó szótagig, sőt az azt követő "kicsengésig".

Nincs veszedelmesebb, mint ha a szobai beszéd vagy olvasás modorát, hangerejét, tempóját alkalmazzuk a liturgikus felolvasásban. Ez egy nagy térben elhangzó hirdetés, egy szakrális szöveg megidézése, nem pedig konverzációs gyakorlat. A felolvasók általában nem is érzik, mert ezt is gyakorolni kell: mennyivel hosszabb szünetek, mennyivel lassabb tempó kelletik egy nyilvános felolvasáshoz, mint a magánbeszélgetéshez! A tempóról annyit, hogy mindenki könnyen beláthatja: a tempó a magánhangzók hosszán múlik. A magyar beszéd 20. századi hanyatlásának egyik jele a zengő magánhangzók eltűnése, egy fajta kopogós ejtés. Meg kell tanulni kissé "húzni", szinte énekelni a magánhangzókat, az fogja majd beszabályozni az olvasás tempóját.

3. Végül mondtuk, hogy a lektorok "testületet" alkottak. Ez pedagógiailag is, technikailag is, liturgiailag is nagy előny. Pedagógiailag: mert a felolvasók egymást megfigyelhetik, együtt gyakorolhatnak, együtt taníthatók. Technikailag: mert így azonos iskolából jönnek ki, könnyebben válthatják egymást (például betegség esetén), könnyebb szolgálatra beosztani őket. Liturgiailag: mert ők végül mégis csak a "szolgálattevők" testületéhez tartoznak, s nem is szabadna az ambóhoz menniük liturgikus ruha nélkül.

Persze mindaz, amit leírtam csak újabb specimen falra hányt borsóim gyűjteményében. Mert amíg a liturgia gondozására (ami több, mint ellenőrzés) nem lesz teljes körűen átgondolt, intézményesen biztosított koncepciónk, kevés javulás remélhető.

Dobszay László