Nagyböjt idején érdemes emlékezetünkbe idézni egyházunk e különös szentjét, aki minden józan mérlegelést félretéve követte az Úr szavát, és így vált az önmegtagadás romolhatatlan jelképévé.

A korai idők szíriai szerzetesei életmódjukkal megdöbbentik az utókort. Közöttük alakult ki a remeteségnek az a formája, hogy a világból kivonulva egy oszlop tetejére költöztek. Így tett a IV. században született Simeon is, aki egy alkalommal a templomban hallott hegyi beszéd hatására mindenkorra megváltoztatta életét. Később álmában jelképes felhívást kapott az alázatosság gyökeres vállalására. Rendkívül mélyre kellett ásnia a földben, hogy lerakhassa egy épület alapjait.

Szerzetesnek jelentkezett, de túlzó vezeklései miatt a szír Antiochia mellett fekvő teledai kolostorból száműzték. Az elbocsátott szent ezek után nagyböjt idején negyven napig étel és ital nélkül akart maradni. Ájult állapotban találtak rá, de a megpróbáltatásokat végül kibírta. Ekkor már tanítványok is gyülekeztek köré.

Később buzgóságában különféle magasságú oszlopokon kezdett „lakni”, majd egy húsz méter magas oszlopon, két négyzetméternyi helyen töltött húsz évet odaerősítve, állva. Tanítványai gondoskodtak élelmezéséről egy létra segítségével.

Pontos napirendet állított össze magának. Napját jórészt az imádság töltötte ki. Maradék idejében prédikált az embereknek, vigasztalta őket. Hatására sokan meg is tértek. Élete a teljes nyilvánosság előtt zajlott. Kortársai „a földkerekség legnagyobb csodájának” tartották. Temetése egy császár diadalmenetéhez hasonlított, belső titka azonban rejtve maradt számunkra.

Annyit tudunk, hogy tevékenységét egyértelműen Isten megbízásának tekintette.

Oszlopos Szent Simeon megrendítő példája annak, hogy mire képes az az ember, aki elfelejti önmagát, mert Isten szeretete hatalmasodott el benne.

(A Szentek élete
felhasználásával)