A legnagyobb megtiszteltetés az ember számára, hogy az Isten gyermekké lett, s Fiát egy emberpárra merte bízni. Kiszolgáltatta őt az emberi szeretetnek. Hasonló módon szolgáltatja ki minden gyermekét. Ez a legnagyobb megtiszteltetés ér minket, ha Isten szülővé avat. Bizonyára azért bízta saját egyszülöttjét is földi szülőkre, hogy bátorításunkra szolgáljon: Istennél semmi sem lehetetlen!

Még az sem, hogy ember jól nevelje azt, aki Istené. Igaz, Fiának édesanyját kezdet óta őrizte, bűn homálya nem vetett árnyékot a Gyermekre. Mi viszont -- valljuk meg -- bűnösök vagyunk.

Már cseperedtek a gyerekeim, mikor kezdtem -- bizonyára töredékesen -- megérteni, mit jelent az áteredő bűn, s mekkora kegyelem a megváltás. Látva saját életünket és másokét is, világossá vált, amit a pszichológusok már régen tudnak: mennyire meghatározza viselkedésünket, szülői magatartásunkat szüleink, nagyszüleink, esetleg árvaságunk, gyermekkori életkörülményeink hatása. Akiben az édesanyja nem tudott gyönyörködni, nem tudott vele hancúrozni, játszani, együtt kacagni, az nem tudja továbbadni ezt a legfontosabb kellékét a nevelésnek: az életörömöt, életkedvet. Akinek szülei viselkedése nyomasztó teherként nehezedik múltjára, annak oly nehéz elhinnie, hogy ő maga nem teher a gyerekének, hanem a boldogság forrása. Idő előtt kitér gyermeke elől, nehogy nyomaszsza. Akinek nem volt apja, vagy túl kemény apja volt, könnyen összetéveszti az egészséges szigort a diktatúrával, s inkább ráhagyja gyermekeire, amit nyesegetni kéne. Nem akarja továbbadni a rosszat, de mivel nem ismeri az egészséges, építő erélyt, a ráhagyó, liberális nevelés veszélyeinek szolgáltatja ki gyermekét. Hányszor halljuk bűnözőkről, hogy keserves múltjuk volt, nem kapták meg a boldogító szeretetet.

Múltunk, létünk előzményei szinte kódolják viselkedésünket. Elődeink sorsa, erényei és torzultsága formálják lelkünket.

Ha ez így van, akkor mi valóban boldogtalan rabszolgák vagyunk, gyermekeinket is szolgaságra szüljük. Fogalmazhatjuk így is: az áteredő bűn áldozatai vagyunk. Igazat adhatunk Madách Ádámjának, mikor ezt a szörnyű láncolatot az élettel együtt elvágni készül.

Ám Isten bizalma megrendítette Ádámot, földre roskadt a megtiszteltetés hatalma előtt Éva szavára: "Anyának érzem, oh Ádám magam!" Igen, Isten mindennek ellenére újra meg újra ránk bízza az életet évezredek óta. Nem ábrándult ki belőlünk. Inkább küldött nekünk új Ádámot, aki gyermekként született a világra, s Ádám helyett meghalt, hogy nemzedékek egymásnak adott torzulatait, a bűn bábzsinegjeit elvágja, s minket szabaddá tegyen az életre. Egészen olyanná, amilyennek elképzelt.

De jó is ezt tudatosítani, különösen nagyböjt táján, különben úgy járunk, mint Szakonyi Károly Adáshiba című darabjában a béna szomszéd, aki a focimeccs izgalmában nem veszi észre, hogy tolókocsijából fel tud állni és járni. S mivel a többiek is a maguk dolgaival vannak elfoglalva, ők sem veszik észre, nincs, aki figyelmeztesse.

Azóta is ott ül hát a tolókocsiban mint a mi paródiánk.

Ttudnunk kell élni a megszabadulás lehetőségével, nem kell az áteredő bűn foglyaként vergődnünk.

"Tartsatok bűnbánatot" -- dörgi Keresztelő János. Miért? Mert jön a végítélet? Nem! Hanem "mert közel van a Mennyek Országa". (Mt 3,2) Mert karnyújtásnyira van a boldogság. S mivel ezt nehéz elhinni, Jézus megerősíti, s ezzel a mondattal kezdi tanítását. (Mt 4,17)

Ha mi képesek vagyunk a bűnét felismerő megszeppent gyerek őszinteségével az Isten elé állni, nyomorultságunkat megsiratni, ő magához ölel, "mivel jó és igazságos, és minden rossztól megtisztít minket", magához hasonlóvá tesz. Akár a jó szülő, alig várja a kibékülés pillanatát.

Ifjúkorom izgalmas olvasmányai voltak Jean Paul Sartre művei. Megfellebbezhetetlen logikával tagadta az Isten létét. Sokat vitatkoztunk, küszködtünk lenyűgöző gondolataival, míg világossá vált: az az isten, akit ő tagad, valóban nincs. Hála Istennek. Az író a szívébe írt apaképpel viaskodott. Az takarta el előle az igazi, szerető Atyát.

Igen, az Atya kiszolgáltatja magát nekünk, szülőknek. Ha ragaszkodunk bénaságunkhoz, ezt a béna apaképet rajzoljuk a gyermekeink szívébe, s eltakarjuk előlük a Mennyeit. Sartre-hoz hasonlóan mi is küszködünk elődeink örökségével.

Talán furcsán hangzik, de így értettem meg, miért kell a megholtakért imádkozni. Elődeink bűnei ránk és utódainkra árnyékot vetnek. Nekünk ki kell engesztelődnünk velük, kérnünk kell megtisztulásunkat, hogy ez az árnyék szertefoszoljon. Élő és megholt őseinket megbocsátó szeretettel kell átengednünk a Megváltó irgalmának.

Pedig hányszor mentegetődzünk az ősök bűneivel, hányszor okoljuk őket bénaságunkért, s közben ragaszkodunk tolókocsinkhoz!

"Mennyei Atyánk! Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, hogy egészen a Te képedre és hasonlatosságodra alakíthass minket, s megáldhasd utódainkat hetedíziglen, sőt, mindörökké -- mert Tiéd a dicsőség, Amen."

Nényei Gáborné