A püspökség épülete iskola és rendház volt, az irgalmas nővéreké. Majd államosították. Az első időben az új főpásztor: Balás Béla a plébánián dolgozott, a főtemplom mellett. Mint elmondták: egyetlen szobára terjedt a püspöki hivatal. Most a volt zárda-rész a “rezidencia”. Óhatatlanul egy verssor motoszkál a fejemben, amikor belépek az ajtón, René Char gondolata: “Amikor az ébresztés a küldetésünk, hajnal előtt patakban mosdunk.” A püspök bajóti plébánosként munkálkodott, amikor a Szentatya kinevezte. Mindig a tiszta patakok “filozófiáját” vallotta hívei, az ifjúság körében, igazi ébresztőként. Amint most is. Nem könnyű! Azonban fújni kell a kicsi lángot, hogy világosság legyen…

"Mi: ültetünk"

-- A résztvevő szeretet, a remény az, ami megmarad, mutasson bármit a statisztika. Egy új papság nem a feladatok kiszolgálója-ellátója igazán, hanem az éhség ébresztője Isten iránt; utána megy a tévelygő báránynak, ugyanakkor egyre erősödő érzéke van a közösségépítésre. És nem csupán a világi, de a papi közösségre is. Az én vágyaimban, álmaiban a papi közösség él: az imádságos, baráti összefogás, amelyhez számtalan reformra van szükség és: elhatározásra.

Új egyházmegyében, amely nagy múltú, történelmi határok között kapott önálló formát, a kihívások talán könnyebbek, talán nehezebbek…

-- A valóság: folyamat, nem lehet nem tudomásul venni; a hangsúlyeltolódásokra, a dinamikus előrelépésre kell figyelni. Ez az én és paptestvéreim hivatása, küldetése…

Engedje meg, hogy újra idézzek valakit: “Szabd ki esélyedet, szorítsd magadhoz boldogságodat és indulj kockázatod felé. Ők majd — téged nézve - hozzászoknak.” Most, itt a főpásztorra gondolok.

-- Nem szabad túlozni. Együtt tehetünk mindent, s egy olyan környezetben, mint egyházmegyénk bizonyos területei, ahol a papjaim részéről néha ingerültséggel, passzivitással is találkozom (például elmarad az anyakönyvvezetés, írok a névnapjára, s nem válaszol, stb.) a lelki fáradtságot hozom fel okként, a reménytelennek tűnő helyzetet, a korábbi magukra hagyatottságot; a falvak elvándorolnak tőlük (elnéptelenednek!) jelen van továbbra is az ormánsági bacilus, amely már a múlt században tömegeket “hajtott ki” innen. Ugyanakkor új lakótelepek épülnek - hagyományos városokhoz, templom nélkül. Az elmondottak gyógyítására nincs tapasztalatunk, anyagilag sem tudunk segítséget adni elhagyott területek papjainak, s miből építsünk új templomot!

Elvándorlás, szaporulat…

-- Az elmúlt negyed században felére csökkent a lakosság. Amiről Budapesten filozofálnak, nálunk kegyetlen valóság. És hadd fűzzem ide a paphiányt, a szegénységet. Magam autózom, megyek bérmálni, és előfordul, hogy nem fogad senki. Amolyan világvégi állapot - mint mondják; a pap ki tudja hányadik miséjéről érkezik fáradtan, nem volt ideje készülni. Persze ez az egyik oldala a valóságnak. Dél-Zalában katonai rend van, egy-egy bérmálás gyönyörű ünnep, amint Somogy kiváló közösségeiben; hála Istennek vannak új tömlők, hogy a nemes bor szét ne folyjék.

Hányan vannak a szolgáló papok, mit mutat az utánpótlási statisztika?

-- 94 az aktív, 18 nyugdíjas, 25 a papnövendék. A plébániák száma 156, ebből 76 üresen áll. A papnélküli települések száma 233. A legidősebb, ma is szolgáló lelkipásztorunk 1911-ben született (Varga Lajos), a legfiatalabb 1975-ben (Nyéki Kálmán). 1920-as születésű 79 évesek mind szolgálnak. A hivatásokat mindenfelé “reklámoztam”, most szentelünk - először -- két csángó (magyar) növendéket az egyházmegyének. Már a sajátjaink: vérrel-könnyel, de megtanultak magyarul…

"Vannak új tömlők"

És a világiak?

--Vannak akolitusaink, 24 férfit éppen azon a napon avattam, amikor Antall Józsefet temették. Két női lelkipásztori kisegítőnkről, több, teológiát végzett hívőnkről számolhatok be. Ez utóbbiak némelyikének képzettsége nem marad el a papságétól, akik közül sokaknak nem jut ideje továbbképzésre, mivel szinte belefulladnak a munkájukba. A világiaknak hétvégi továbbképzéseket tartunk, válogatott programokat nyújtva. Sajnos, a meghívókat kétszer kell elküldenünk, mert vannak plébániák, amelyek egyszerűen nem adják át a címzetteknek az értesítést.

Papok továbbképzése?

-- Úgynevezett téli tábort szervezünk, ahová ha száz lelkipásztort meghívunk, eljön huszonöt. A költségek kétharmadát mi álljuk. A képzés sokszínű: teológia, politika, közélet.

Püspök úr folyamatosan látogatja a papjait…

-- Sohasem hivatalosan, hivatalból. Személyes hivatás-ügyem ez. A pasztorációs kapcsolatok megteremtése ugyanis nélkülözhetetlen. Bérmálás előtt elmegyek az egyházközségbe, s a helyi művelődési házban szentségekről, hitéleti tudnivalókról beszélek pedagógusoknak, szülőknek, bérmaszülőknek, s ahol lehet, már az egész település érdeklődőinek.

Milyen tapasztalata, észrevétele van a fiatalságról - a jövő egyházáról?

-- Az ittenieket nem hasonlíthatom a fővárosiakhoz. Mi: ültetünk. Közösségeink “hajnaláról” beszélhetek: tucatnyi fiatallal kezdünk, egyházmegyei régiókra osztódva, fiatal pappal az élen. Egy gimnáziumunk van itt, Kaposváron, Nagykanizsán piarista középiskola szerveződik.

Hitoktatás?

-- A kis településeken szinte mindenütt jelen vagyunk, zömmel világi hitoktatókkal, ami annyiban “gond”, hogy a helyi lelkipásztor nem ismeri meg a gyerekeket. Péteri Pál Kaposvár-Donner plébánosa az egyházmegyei hitoktatóképzés főreferense, és szíve-lelke. Szerveztünk Hitoktatási Felügyelőséget, amely segítő szándékkal ellenőrzi az órákat: óravázlat, tanterv, stb. rendben van-e, hitoktatói béreket csak így fizetünk. Megértették. Az első felügyelet megtörtént: a világi hitoktatóknál mindent rendben találtak. A Felügyelőség tagjai papok, személyi, képzettségi alkalmasság alapján, és köztiszteletben állnak. Van Hitoktatási Bizottságunk, Egyházmegyei Katolikus Iskolai Főhatóságunk. Ez utóbbi pénzügyi-gazdasági felügyeletet lát el. Ifjúsági Bizottságunkról nem én szólnék. A szomszédban: a Szent Imre plébánián Varga László plébános az igazán “illetékes”.

Az elmondottakból világos: az új egyházmegye régi-új missziós terület. Tehát: életfakadás. Márpedig minden fakadó élet “megsebez valakit”. Az evangelizáció sok türelem, de a kitartás mellett egyértelmű - a szeretetből fakadó határozottság.

-- Nagykanizsán, Kaposváron a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége szervezésében kétszer (szent időkben) rendeztünk zártkörű hittanórát helyi világi vezetőknek, közéleti tisztségviselőknek: voltak ott polgármesterek, országgyűlési képviselők, orvosok, jogászok, művészek. Jómagam igyekszem kialakítani a megfelelő kapcsolatot a megyei és a városi önkormányzatokkal; számtalan rendezvényre kapok meghívást, gyakran felszólalok. Van sajátos, úgynevezett utazó népfőiskolánk -- dr. Gyurkovics Kálmán mosdósi főorvos, dr. Csillag Gusztáv ügyvéd, dr. Fekete László kamara-elnök, dr. Gyenesei István a megyei önkormányzat elnöke, az olimpiai bizottsági alelnöke, Török Tamás művész-tanár a Déryné Vándorszínház fiataljaival --: falvakba, városokba megyünk, művelődési házakba, ahonnan a helyi tévé közvetíteni tudja a műsorainkat, keresztény szellemű, szakmai, művelődési programjainkat. Ezek az “ezredvégi esték” két éve kezdődtek “Otthon a családban, otthon a hazában, otthon a templomban” főcímmel. Ökumenikus karakterűek, szabad a kérdezés, a problémafölvetés. Csodálatos kapcsolatteremtési forma ez. A “szereplők” ismertebbek mint én, hiszen ide valósiak, nekem valósággal szőnyeget terítenek. Nyitnak, hogy ne szoruljunk - mi, egyháziak a magunk ikonosztáza mögé…

Jól szerkesztett egyházmegyei lap van előttem, a Spiritus (Lélek). Legutóbbi számában a cikk egyik címe: A szeretet civilizációjáért… Kiváló eszköz az írott sajtó; a millennium kezdetén különösen, a helyi információs közlés, keresztény szellemben.

-- Egyházközségi híradó-szerkesztőket hívtunk meg, és szakembereket. Így történt a Lélek indulása. Ami a millenniumot illeti: a Somogy megyei bizottságban szót értettünk, hogy kulturáltan: a szeretet civilizációja szellemében ünnepeljük az ezredfordulót: hívjuk meg az elűzötteket, elmenekült embertestvéreket, s azokat, akik hajdan templomot építettek, egyéb jótékonysággal jeleskedtek egyházmegyénkben. Szépítsük meg a temetőket, ahol az elődök nyugosznak: papok, tanítók, példaképek. Zarándoklatok lesznek a székesegyházunkba is a Szentévben, hat alkalommal, közös misével, gyóntatással, kulturális programmal (játékokkal, népdalkörök fellépésével), városnézéssel, és záró liturgiával: búcsúzással, ahogyan a zarándokhelyeken mindig szokás. Sokunkban ébredezik a remény, sötétségeink mintha már meghátrálnának, és megjelenik a szépség, a jóság.

Tóth Sándor