Kiült az emberek elé, csellóját a lábához támasztotta, s nyugodt tekintetét körbehordozva várt, amíg a későn jövők is helyet találtak a kabátjuknak, a tereferélők között is megérett a csönd. Lassan megmozdult, s vonója alól egyszer csak ömleni kezdtek Bach muzsikájának hangjai. Miközben bal kezének ujjai balett-táncot lejtettek a húrokon, finom jobbjának lendületes mozdulataival a vonót irányította, félig lezárult szemhéja alól talán a húrokat nézte, talán befelé tekintve magában látta a hangfolyam forrását - így fürdette arcát a közönség tekintetének sugarában. A muzsika végül apadni kezdett, az utolsó hang barnán és bölcsen megállapodott, míg a vonó egy hosszantartó simogatás után végképp el nem vált a húrtól. A zenész ujjai lassan felemelkedtek a cselló nyakáról, felállt, meghajolt, fogta a hangszerét, kottatartóját és kiment. Bach géniusza néhány másodperig még a teremben maradt a dallamfolyam szívtisztító árjának levonultával, azután a művész székét gyorsan arrébb tette valaki, s a zenei bevezető után az elnök megnyitotta a konferenciát.
A Keresztelő Szent János-i küldetés - készítsétek elő az Úr útját - mindnyájunknak, minden kereszténynek a küldetése. De látjuk-e mindig világosan, hogy az Úr ösvényét egyengetjük vagy csak a magunkét tapossuk? Odaadjuk-e mindenünket, hogy sikerre vigyünk egy ügyet vagy az ügyeink csak azért fontosak, hogy sikert érjünk el általuk? Keresztények vagyunk-e igazán Mária országában vagy csak a mások ármánya, külső és belső ellenség fenyegetése miatt aggódunk a keresztény Magyarországért?
Csak a tapsra várunk, vagy fáradunk-e azért is, hogy jól olvassuk kereszténységünk partitúráját? Ismerjük-e magyarságunk előjegyzéseit, betartjuk-e a szerzői utasítást? Kiserken-e ujjunk begyéből a vér a sok gyakorlástól, vágjuk-e csüggedten földhöz a vonót: Uram, nem megy! Nélküled nem. S kezdjük-e újra? Vele. Tudjuk-e, mi a becsület, önzetlenség, tisztesség; mielőtt a jogainkat féltenénk? Akarunk-e az életünkkel tanúságot tenni; mielőtt ingatlant, iskolát, ispotályt vágynánk magunknak, állami ellátmánnyal?
Jó úton akkor járunk, ha kereszténységünk és magyarságunk nagy ünnepére készülve világos különbséget teszünk helyes és helytelen, jó és rossz között. Akkor nem vezetjük tévútra a nyomunkban járókat, ha népünk számban és hitben való fogyatkozásáért nem csak másokat teszünk felelőssé.
Akkor nem lesz hiábavaló a dzsungelben utat törő hadakozásunk, ha készek vagyunk végigjárjni - egyenként és közösségeinkben - az érett, érzelmekben gazdag, tartós elköteleződésre képes, hosszú távra megalapozottan dönteni tudó, másokért fáradhatatlanul munkálkodó felnőttség útját. Ha belátjuk, hogy ez csak ritkán széles sugárút diadalkapuval a végén, többnyire apró utcácskákban, sötét sikátorokban is kell botorkálnunk. Ha megtanuljuk, hogy amit magyarként és keresztényként - itt és most emberként - kiadunk a kezünkből, mondunk és teszünk, annak legelőször is jónak kell lennie! Akkor, majd akkor, a közönség zsivaja lassan alábbhagy, amint ujjunkat a húrokra helyezzük s kezünk a vonóval emelkedni kezd. Csitul a zaj, feszül a várakozás. Pillánk félig lezárul, látásunk befelé fordul, szívünkből talán számunkra is új, ismeretlen forrás buggyan elő.
Azután...
Aztán valaki félreteszi üres székünket, és az Elnök megnyitja a konferenciát.
Szikora József