A katolikus tábori lelkészi szolgálat újjáalakulása óta vagyok pécsi helyőrségi lelkész. A szolgálatom helyszínei: a pécsi laktanyában egy lelkészi iroda és egy ökumenikus imaterem, a honvédkórházban pedig egy katolikus kápolna. A külszolgálatra való önkéntes jelentkezés után, püspököm rendelésére 1999 júliusától 2000 januárjáig a 324 fős első magyar KFOR kontingens tábori lelkésze lettem Koszovóban, Pristina külvárosában.

Karácsonykor az éjféli mise keretében tizenegy katona
keresztelkedett meg Pristinában

Igazi tábori lelkészi feladat volt ez: a kezdeti sátortábortól hadműveleti területen, idegen országban együtt élve a katonákkal, saját magyar papjukként. A katonák kialakították a tábort, és őrszolgálatot láttak el. A kalandvágy, s a NATO-beli megmérettetés mellett a fiatalokat az is sarkallta, hogy a családalapításhoz kereshetnek így több pénzt. Az ismeretlen emberekből egy család lett, ahol mindenki bajtárs, és mindenkinek megvan az egyformán fontos feladata. Az egyszemélyes sátram lett a plébánia, az imasátor az Isten Sátora. Hogy "mindenhez hasonló legyek", kimentem a Coles-hegyen őrszolgálatot teljesítő három rajjal együtt a tizenkét órás szolgálatokra, fegyver nélkül, plusz emberként. Sokat beszélgettünk, jobban elfogadtak, s vasárnaponként, aki tudott közülük, mind eljött a misére.

Sok bibliai mondat köztük nyer új értelmet: az aknamező mellett: "szűk ösvény ami az életre visz", aki éjjel a sárban csúszkálva járőrözik: "vigyázzon, hogy el ne essék", s a hideg éjen megértettem, mit jelent: "jobban várja a nép az Istent, mint éji őr a hajnalt". Havonta volt tábori lelkész találkozó, ahol élménnyé vált az ökumenizmus, naponta éreztük az idegen nemzetbeli katonákkal találkozva a nemzetek közti összetartozást. Látva a helyi lakosok szenvedéseinek nyomait, folyamatosan érzékelve a veszélyt, átéltük, hogy mindenki Isten kezében van és előtte mindenki egyforma. 160 bibliát és 160 Újszövetséget osztottam ki, beszéltem az ünnepi kontingenssorakozókon (kenyér-zászló- konténermegáldás), hitoktatást tartottam a katekumeneknek, beszéddel, gitározással részt vettem a születésnapi ünnepeken, s jöhetett hozzám bárki gondja-bajával.

A kintlét az otthonitól főleg abban különbözött, hogy ott a munkaidő után is együtt éltünk, és így sokkal közelebb kerültek egymáshoz az emberek, és ez egészen más lehetőséget jelentett a tábori lelkész és a katonák közti kapcsolatban is. Az éjféli misére majd mindenki eljött, és sokkal közvetlenebb volt a karácsony miséje, mint amikor ismeretlen emberekkel vagyunk együtt a templomban. Azzal, hogy az életünket és önmagunkat osztottuk meg egymással, természetesebb légkörben, a személyes kapcsolaton keresztül egészen mély hitbeli és életkérdéseket is lelkigyakorlatos mélységgel lehetett megbeszélni, leomlott sok fal és előítélet, miközben sokunk megtapasztalta, hogy "Atyánk még a hajunk szálát is számon tartja".

Szabó Oszkár
százados, helyőrségi lelkész