A Szent Péter-bazilika baloldali kereszthajójában harminckilenc éve látható az egyház védőszentjének, Józsefnek mozaikképe. A mestere -- hagyományokat követett, s talán igyekezett valami mást, stílusban-színben kihívóbbat, ami ebben az egységben: a San Pietrót meghatározó szakrális belső térben sajnos nem nevezhető remeknek. Mégis kifejez valamit, ami a XX. század jellemzője, a végtelen vágya szorításában: "állandó vajúdás itt lent / minden semmi Hozzá viszonyítva." Keresése a lényegesnek nem egyszer kudarcosnak tűnő "melléfogás", és ilyenkor nem marad más, több az imádságnál, az apró nyomok keresésénél. Hogy ez látványosan történnék? Aligha. Mint ahogy az ábrázolt József kezdetben váltakozóan jelent meg az Írásban: Márk, az első evangélium szerzője (időben!) a gőgös rómaiakhoz szólva Jézus nevelőatyját meg sem említi, csupán a szóhasználatot idézi egyszer, utal rá, amikor Jézust ácsnak nevezi. Máté a "pátriárkák ivadékaihoz" szól és József nehéz harcaiból gyönyörű erényeket említ, a művelt evangélista Lukács a történelmi személyt emeli ki, János bölcsessége a szerény körülmények közt élő családfőről ír, akinek hajlékát nem vetette meg az emberi testet fölvett Ige, utalva ezzel "Isten alázatára".
Mozaikok témakörében -- József megjelenítésében nem egyszer titok-zónákat kellene átlépni, a művészet többrétegű értelmezésében meglelni a fogalmakba rejtett utalásokat. Jakab ősevangéliuma (nem tartozik a kanonizált könyvek közé) Józsefet a főnix madár jelképével köti össze, amely a lélek újjászületése a görög műveltségkörben, míg a keresztény felfogásban a test feltámadása. Ábel áldozata után még tízszer jelenik meg -- áldozatként, utoljára akkor, miután megszületett a Gyermek Betlehemben. Hogy látták is: a templomi bemutatáshoz kapcsolják. Mária és József a Fiúval a jeruzsálemi templomba mennek, áldozatot mutatnak be. VI. századi homília beszéli el az iménti "történetet", míg a Jákob ősevangélium titokba csomagolja közlését: "Én, József, körüljártam (és nem jártam körül,) föltekintettem az égre, és valami csodálatosat láttam ott. Ahogy felnéztem az ég boltozatára, láttam az ég pólusát, ahogy ott megállt, és az égi madarak mozdulatlanok voltak ott; majd lenéztem a földre, láttam, hogy egy kád feküdt ott. A munkások fölemelték, kezük a kádon volt; akik ettek, mintha nem is ettek volna, akik fölemelték, mintha nem is vitték volna, akik a szájukhoz nyúltak, mintha nem is nyúltak volna oda, hanem minden szem felnézett az égre, a bárányok nem mozdultak, egy helyben megálltak, kinyújtotta a pásztor a kezét, hogy botjával rájuk verjen, de keze a magasban maradt; föltekintettem a sebesen rohanó folyó fölé, láttam ott a juhok száját felette, és nem ittak, hanem mindegyik megállt." A pillanatnyi mozdulatlanságra van példa az Ószövetségben is, amikor a földkerekség elnémul e hír előtt, pl. Jób könyvében -- fűzi hozzá Vanyó László és a pogány latin költészet egyik legjelesebbjét: Claudianust említi, aki a Főnixről írva Phoebust mutatja be, amint fényes szekerével megáll, ha a titokzatos madárral találkozik.
A szakrális irodalom gyönyörű példája az az apokrif hagyomány, amely történet "a mi szent öregünknek, atyánknak, Józsefnek, az ácsnak haláláról" szól. A méltatlanul háttérbe szorított Kontuly Béla (a római iskola képviselője) freskója előtt Szent József haláláról meditálva fölidézhetjük a leírt halál-jelentést, egyenesen nevelt Fiának: Jézusnak szavai nyomán, mint egy népi jámborsági elbeszélést: "Elindult hát Mária, az én tiszta anyám, és belépett oda, ahol József volt. Én meg a lábához ültem, és néztem őt, arcán megjelentek a halál jelei. Ám ez az áldott öreg felemelt fejjel és rám szegzett szemmel arcomat figyelte, ahhoz már nem volt ereje, hogy megszólítsonů Én pedig egy egész órán át fogtam a kezét. Ő felém fordította arcát, és jelezte, hogy ne hagyjam el. Végül mellére tettem a kezem, éreztem, hogy lelke már a torkában van, készül eltávozni porhüvelyébőlů Akkor megszólítottam az én jó atyámat, mondván: Ó, minden irgalom atyja, látó szem, halló fül, hallgasd meg könyörgésemet és imádságaimat, amelyeket az öreg Józsefért mondok, és küldd el Mihályt, angyalaidnak fejedelmét, meg Gábrielt, a fény hírnökét, és angyalaidnak minden fényességét." (Pesthy Mónika fordítása)
A középkor még nem részesítette Józsefet abban a tiszteletben, amely a későbbi időkre jellemző -- mindmáig. A középkor szent művészete is háttérben hagyta őt, ha kizárólag rá kellett volna figyelnie: a názáreti ácsra, akire az alázatosság, a tiszta szolgálat hittel átszőtt selyme illik. A ferences IV. Sixtus pápa 1479-ben avatta József emlékezetét igazán ünneppé, s hogy megragyogott, Avilai Szent Teréznek s a karmelitáknak köszönhető.
Eredeti héber alakja: Joszéf. "Előde" Jákob és Ráhel fia, az egyiptomi József alakja különösen izgatta a modern idők Thomas Mannját, aki ugyan Kerényi Károly mítoszkoncepcióját alkalmazva megszünteti a bibliai történet "transzcendens tartalmait", mégis elgondolkodtat az emberi sorskérdés történelmi távlatairól.
Aztán persze itt van a harmadik József, az Arimatheai, aki Jézus eltemetéséről gondoskodott. Az emlékezés mélységében az ő nevéhez kötődik a Szent Grál legenda, a gyémántveretes edény, amelybe -- a kereszt alatt -- a hűséges barát felfogta Jézus vérét. Örök jelkép-motívuma ez az emberiség benső történetének, keresésének, nyugtalanságának, mivel ez az Edény azóta is körbejár a világon, s jöhet bármely század, tüzét megérzi az alvó kő is.
József -- Józsefek élnek a művelődéstörténetben, például a héberből született Jusszuf (XII. századi perzsa költő: Dzsami vershőse"), akinek ajkával Goethe Nyugat-keleti Divanjában Zulejkának énekel "forró éneket".
A Szent Család feje, József az egyiptomi, s a Jézus temetésénél igaz könnyeket hullató bejárta a világ szellemi szféráit; sűrűn viselik e nevet ma is, de megmarad-e tartalma, a hűség-jegyes kérdező hangja, amely egy misztikus életből hallatszik:
"Krisztus, szelíden lüktető;
miért oly távol tőlem
a Te jóságod?"
Ez már a modern Józsefek ígéretes gyötrelme, az Igazért.
Tóth Sándor