Adósok vagyunk...

A családi olvasókönyvet és daloskönyvet 127 ezer elsőosztályos családja kapja kézhez 2000 márciusában és áprilisában. A tököli sportcsarnokban rendezett nyitóünnepség után az ország 3200 településének 3550 iskolájában ajándékoznak meg minden elsőosztályost. Jó lenne, ha a Dinasztia Kiadó gondozásában megjelent emlékkönyv ajándékként eljuthatna a határon túl élő magyar gyermekekhez is. (Fotó: Cser István)

Széchenyi István 1848. március 15-én a következő sorokat jegyezte föl Naplójában: "Ma látom, Magyarország tökéletes felbomlása felé halad... Mit lehet tenni? Batthyány Lajost és Kossuthot kell támogatni! Hallgatni kell minden gyűlölségnek, ellenszenvnek, minden becsvágynak."

Elnézem március 10-én a hatalmas kokárdákat s a Magyar Millennium-feliratot a tököli sportcsarnokban, ahol több mint ötszáz első osztályos gyermek Tökölről és a közeli településekről a miniszterelnököt várja, hogy tőle vegye át az évfordulóra megjelent "Ezer esztendő" című millenniumi olvasó- és daloskönyvet. Az Ugrin Aranka és Falvy Zoltán összeállította kétkötetes mű bevezetőjében Nemeskürty István Ravasz László református püspököt idézi: "Nekünk a nyelvünk nagyobb kincs, mint a földünk, mert régibb, s akkor is él, amikor a föld már nem a mienk. Nem nyelvünk olyan, mint mi, hanem mi vagyunk olyanok, mint a nyelvünk."

Nézem a nebulókat: nyiladozó értelmükkel vajon mit tudatosítanak magukban a nap eseményéből?

Vajon mi az ünnep értelme? Szertenézve fürkész a tekintet: lát-e valamerre e hazában negyvennyolcas nemzedéket? Szomorúan kell megállapítani: mintha írmagja se mutatkoznék. S elszorul a szív: Petőfi ma alkoholista-drogos diszkzsoké ha lehetne, vagy hajléktalanként hányódna a Keleti pályaudvar környékén. Széchenyi sokkal hamarabb megőrült volna, Deák halk, bölcs szavára a kutya sem hallgatna, Batthyány államvezetői tisztességét pedig legföljebb idealista szenvelgésnek tartanák.

Ma nincs negyvennyolcas nemzedék.

Ma reformnemzedék sincs.

Ma már a nemzedék is hiányzik.

Miközben a társadalom, a világ egyre szervezettebb, egyre inkább szervülünk valamiféle világállam-álomba, annál inkább látnunk kell ugyanakkor, hogy magányosan élünk, magunkra maradt vándorként kóválygunk a rettenetes szabadság büdös hónaljszagát pacsuliillattal elfedett jelenben.

Ha Széchenyi mondhatta: "Ma látom, Magyarország tökéletes felbomlása felé halad", mit mondjunk mi? Amikor az erkölcstelenség a jellem, amikor a "tett" nem egyéb, mint a nagy magyar abortusz-invázióban a reformkor és 48 szellemének kiküretkanalazása a nemzet lelkéből, hogy azután a magzatmaradvány-gyűjtő hentesvödrébe hajíttassék.

Széchenyi, Batthyány, de még Petőfi szavát se értené ma az "istenadta nép". Ne gondoljuk, hogy 48 szavát 48-ban az egész ország értette. Csakhogy az elit, a szellemi és erkölcsi elit, amelynek kötelessége volt a jövő eszményét a sokaság elé élni, s ezáltal köznyelvre "lefordítani", akkor létezett, ma pedig hiányzik. Kikopott, mintha sosem lett volna, mintha nem is lenne szükség rá.

Pedig szüksége mindennél nagyobb, nélküle hörög-fulladoz a nemzet, vagy idétlen modernizmusba, globalizmusba, posztmodernbe görcsül, s flegma-bambán vigyorog a korszerűségnek nevezett ócska hamis maskarában.

A szellemi elitet -- mert volt ilyen -- csak a huszadik században legalább három-négy alkalommal fejezték le. Süvített a magyar lengőkasza, legutóbb 1990 táján, amikor fölemelhette volna és maradék lélek-levegőjével föl akarta emelni a nép a fejét, s a korábbi idők test-halál pusztítása után egzisztenciális módon nyomták bele az éledni akaró elitet a nyugati segédlettel életre hívott liberál-kommunizmus ciános vizébe.

A szellemi elit tagjai azóta szégyenkezve nevezik magukat naivnak, idealistának, balga jóhiszeműeknek, akik ismét bedőltek a hatalom praktikájának, s azóta visszahúzódtak abba a belső emigrációba, amelyben kénytelen éltek annak előtte is, vagy a technokrata emigrálást választották: ki más vidékére vándorolt a világnak, ki vállalkozása kuckójába, s még ők a szerencsésebbek, mert a lehetséges szellemi-erkölcsi elit jó része a külvárosi kocsmákban kötött ki.

Hol van az olyan vállalkozó, mint amilyen például Görgey volt? Amikor a tavaszi hadjárat után -- mely vállalkozás a megelőző téli hadjárattal a magyar hadi történet egyik legnagyszerűbb (igaz, szigorú) nemzetmentő tette volt -- a nemzet hálájaként a gödöllői királyi kastélyt fölajánlották neki, mosolyogva utasította vissza, s higgadt, politikai szempontból is számos vonatkozásban józan mérlegelésével vetette oda a politikusoknak: "A szó nem szabadítja meg hazánkat, csak a tett." Ma azonban milyen a vállalkozói tett? Az ország kirablás és izzadság utáni maradék-teremtette értékét a régi-új kevesek az ideológiai birtoklás karámjából a magántulajdon kővárába hajtották, mindenféle érdem, megérdemeltség nélkül, sőt annak ellenében.

1990-nek be kellett következnie, de történelmi szempontból mégsem következett be. 1990-ben sem reformkorszak, sem negyvennyolc nem érkezett el. Mind a mai napig adósok vagyunk 1990-nel. S a történelmet -- tessék figyelmesen olvasni a históriai leírásokat! -- nem lehet megspórolni.

Olykor reformidőszakra van szükség, olykor forradalomra. Ma semmi nincs. Ezért azután az ünnep üresen kong. A rendszerváltásnak nevezett nagy színjáték nem jelentett egyebet, mint a díszletek átfestését. Ha valóban történt volna valami lényeget érintő 1990-ben, akkor rendszerváltás helyett életváltást kellett volna mondani. De erre senki nem gondolt, senki -- akit az új hatalomgyakorlás közelébe engedtek -- nem tűzte eszme-zászlajára. 1990-ben -- és azóta is - elmaradt a mi életidőnk reformkora, s elmaradt negyvennyolca is.

Nézem az elsőosztályos gyermekeket a tököli sportcsarnokban, s az ifjú -- negyvennyolcasként majdhogy már Batthyány megöregedettségű -- miniszterelnököt. Osztja a könyveket, amelyek beköszöntő oldalán Kölcseyt betűzheti majd az olvasni tanuló elme, s ezt a könyvet viszi haza a családba, hogy ott is felifjodjék a gondolat: "Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / hagyd örökül, ha kihúnysz: A haza minden előtt."

Lesz-e a mai kormányzóhatalom jobbik részéből a kétélű közös Európa-gondolat és -valóság elé állított, illetve a nagytakarítás elmaradása miatt elkoszolódott nemzetünk reformelitje vagy forradalmi elitje? Mert a feladat nyilvánvaló, s az is nyilvánvaló, hogy bölcsességet és bátorságot, erkölcsi és szellemi hősiességet igényel. Vagy az ajándékkönyv súlyával gagyogó kicsinyekben kell remélnem a harmadik évezred negyvennyolcas nemzedékét?

Vége az ünnepségnek. A szél-seprőzte égen árnyékvető felhő a rég várt márciusi nap előtt. Azután továbbáll, s fröccsen a fény, tisztán és melengetőn. Hinnünk kell, s nem illúziókat ringatnunk, ha élni akarunk.

Elmer István