SIENAI SZENT KATALIN szűz és egyháztanító április 29.

SIENAI SZENT KATALIN Szienában született 1347. március 25-én, egy Benincasa Jakab nevű gyapjúfestő huszonötödik gyermekeként. Nagyon szép gyermek volt, mindenki becézte, szeretettel vette körül. Ő azonban felfelé vonzódott: már hatéves korában a domonkosok temploma felett meglátta az apostolok társaságában Jézus Krisztust. Hétéves korában elhatározta, hogy egészen az Úrnak szenteli magát, mert már kisleányként is a tökéletesebbre törekedett. Iskolába nem járt, írni, olvasni otthon, saját erejéből tanult meg.

A káromló szó nagyon fájt neki. Mikor egyszer édesanyja mérgében átkozódó szóval fogadta, ő szelíden kérlelte: “Édesanyám, ha hibáztam, verj meg, de ne átkozódj, mert ez nem illik hozzád, nekem meg nagyon fáj.”

Kereste a magányt, csak az Istennel szeretett volna lenni. Volt egy kedvenc barlang-rejteke, ott különösen szeretett imádkozni. Felserdülve szülei és rokonsága unszolták a társasági életre, a divatos öltözködésre, készülődésre egy jó házasság megkötése érdekében. Nehezen viselte mindezt. Lenyírta haját, lehetőleg kerülte a zajos mulatságokat.

Legidősebb nővére halálakor aztán bejelentette: akárhogy is lesz, de ő fogadalmat tett, és házasságot nem akar kötni. Nagyon nehezen értettek vele egyet, de sikerült elérnie, hogy tizenötévesen Szent Domonkos harmadrendjébe léphetett, életét imával, betegápolással és jótékonykodással tölthette. Jelszava “Pace, pace” (béke, béke) volt. Gyakran utazott, hogy konfliktusokat elsimítson, fejedelmeket összebékítsen.

Sokat és hosszan böjtölt, a böjtölés után is egyre kevesebbet evett. Elegendő volt számára az Oltáriszentség vétele. Egy idő után Isten abban a kegyelemben részesítette, hogy nem is kívánt enni, sőt rosszul lett ha evett. Misztikus szent volt.

Gyakran volt beteg, de sohasem panaszkodott. Amit nehezen tudott elviselni, az a kísértés volt. Úgy érezte, kisértésben az Úr magára hagyta. Aztán egy látomásban megértette, hogy Jézus ekkor sem hagyta el, sőt büszke rá, hiszen győzni tudott. Ettől kezdve már nagy lelki békében élt.

Sok szegényt gondozott, adakozott még a követelődző szegényeknek is, még az erőszakosaknak is. Emberszerető türelme mérhetetlen volt. Mikor egyszer panaszosan imádkozott az őt ért igazságtalanságok miatt, látomása volt. Krisztus két koronát kínált neki. Gyémántos aranykoronát és egy töviskoronát. Válasszon! Az egyiket itt viselheti a földön, a másikat az örök életben. Ő a tövisest választotta. Többé nem lázadozott.

Sokak kérték tanácsát, segítségét. Sokakkal levelezett. Leveleit nem maga írta, hanem tollba mondta. Híre nagy volt még távoli vidékeken is. Az 1374-es pestisjárvány során áldozatos szeretetet tanúsított, csodák vették körül, látnoki képességei, nagy ereje, amivel még nagy bűnösöket is meg tudott téríteni, egész Európában híressé tette. 1376-ban Avignonba is elment, rábeszélte XI. Gergely pápát, hogy Rómába visszatérjen. Alapított kolostort, pestises betegeket ápolt benne.

Szeretett volna segíteni a nagy nyugati egyházszakadás elkerülésében, Rómába utazott ugyan, de a veszedelmet nem tudta megakadályozni: megbetegedett, és 1380. április 29-én harminchároméves korában elhunyt. Holtteste Rómában nyugszik, a Santa Maria sopra Minerva templomban.

Élete végén az a kitüntetés érte, hogy megkapta Jézus szenvedésének sebhelyeit. Azt a kegyelmet is megkapta élete végén, hogy éveken keresztül nem evett, csak az Oltáriszentség volt egyetlen tápláléka. Csaknem négyszáz levelet írt híres emberekhez, a kegyelmi életről pedig egy könyvet írt. 1461-ben szentté avatta II. Piusz pápa, VI. Pál pápa pedig a II. Vatikáni zsinat után az egyházdoktorok közé iktatta 1970-ben.

Példája:

Egyszerű emberek is lehetnek csodálatosan nagyok!

Olvasmányok: 1Jn 1, 5-2, 2; (Zsolt 102, 1-18); Mt 11,25-30 (v. szüzek, v. egyháztanítók)

Irodalom: B44; II111; Z1515; C130; F429; M949; T268