Attavante degli Attavanti (1452-cca. 1517) méltán volt az egyik legtöbbet foglalkoztatott firenzei miniátor. Leonardo da Vinci barátja az egyik legnagyobb mestere volt a firenzei könyvkészítésnek. A Mediciek, Mátyás és az urbinoi herceg egymással versengtek, hogy egy-egy műhelyéből kikerülő kódexhez juthassanak. Művészetére jellemző a dekoratív elegancia, a világító kolorit, szép tájképek és egyházi jelenetek, melyek az oltárképek hatását tükrözik. Attavante a nagy firenzei festők kompozícióit előszeretettel vette át (Verrocchio, Leonardo, Ghirlandaio). 
 

Firenze, datált 1487-1492, Attavante degli Attavante és műhelye illuminálta.
Pergamen, 597 folió, 397x271 mm
Latin Breviarium Romanum, írás: gothica textualis
Nyolc egészoldalas miniatúra Mátyás címerével. Csaknem minden oldalon gazdag lapszéli díszítés. Ezeken Mátyás emblémái (éggömb, kova-tapló, ékköves gyűrű, kút, hordó, sárkány, méhkas, homokóra) szokatlan gazdagságban szerepelnek. 133 figurális, 59 ornamentális és számos kisebb iniciálé. Az iniciálék és a lapszéli keretezés arannyal és színes virágindákkal, az egész oldalas díszítések arany és levélbordűrrel, valamint figurális medaillonokkal (puttók, angyalok, szentek, próféták).
Proveniencia: Matthias Corvinus (1458-1490) megrendelésére. 
(Későbbi tulajdonosok D' Amboise kardinális; Urbino, Hercegi Könyvtár, 1658-ban került a Vaticánba).
A képen Pál apostol prédikációja Mátyás, Beatrix és Corvin János ábrázolásával (7v-8r)
Biblioteca Apostolica Vaticana; Cod. Urb. Lat. 112

A szöveg másolását Firenzében 1487. október 31-én fejezte be Martinus Antonius pap, a király számára (597r). A miniatúra ábrázolásokon, két helyen is szerepel az 1492-es évszám (345v, 534v), ami arra mutat, hogy a kódex kifestését Mátyás halála után is folytatták. A király címerét több helyütt a későbbi tulajdonos (Georges d' Amboise bíboros) címerével átfestették.
Attavante különösen kedvelt miniátora volt Mátyás királynak, mint ezt a tőle rendelt kódexek nagy száma mutatja. Attavante Mátyás számára készült másik kiemelkedő munkája a brüsseli Missale 1485-1487 (Bruxelles, Bibliothéque Royale, MS. 9008).
 

Balogh 1966. I. 528-529; Pásztor - Ruysschaert 1980. 32-33 (16. szám); Matthias Corvinus und die Renaissance 1982. 415 (399. szám); Bibl. Corviniana 1990. 58, 412 skk. (150. szám); Liturgie und Andacht 1992. 370-375 (78. szám); Liturgia in Figura 1995. 236-241 (55. szám); 
 

Magyar hímzés, 1470 körül
ezüsthurkos, gránátalmás selyemalapú velencei brokát, lapos aranyhímzéssel; 127x74 cm.
Esztergom, Főszékesegyházi Kincstár; ltsz.: 64.299.1.

Kutassy János prímás (1597-1601) még mint győri püspök szerezte, 1590 körül. Később tétette rá címerét. Hímzett baldachinok alatt a Boldogasszony, magyar szentek körében: Szent István, László és Imre, Gellért és Jeromos, akit Dalmáciai származása miatt sokszor a magyar szentek közé soroltak. (Cs.P.)

MTop, 1948, 268; Cséfalvay, 1992, 58.
 

Róma, 1509
maratott acél, aranyozott és zománcozott ezüst, valamint szövött aranybrokát; kard hossza: 158,2 cm, keresztvas szél.: 43 cm, öv hossz.: 227 cm, szél.: 5,7 cm
Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Fegyvertár; ltsz: 55.3235.

Az aranyozott ezüstből készült, elegánsan ívelő delfintestet formázó, széles keresztvas a penge felé hajlik és egy-egy makkban végződik. Az igen hosszú markolat akantuszlevelek ékesítik, míg a nagy méretű korong alakú markolatgomb zománccal díszített. A hosszú, kétélű penge egyik tövénél Szent Péter alakja látható, míg a másikon Szent Pálé. A penge mindkét lapjában a JULIUS II. PONT. MAX. ANNO VII. szöveg látható, amely a készítés idejéül az 1509. évet adja meg. A szöveg után a kardot adományozó II. Gyula pápa címere, a Della Rovere család tölgyfája van bevésve. Az áttört, aranyozott ezüst hüvelyt delfinek és groteszkek ékesítik makkos akantuszlevelek társaságában. A hüvely torkolatveretén kissé domború zománcalapon ismét feltűnik a Rovere pápai címer. A kardhoz tartozó pompás aranybrokát öv mintája a Rovere címerből, a pápai tiarából, valamint Szent Péter kulcsaiból áll. A fenti motívumokat makkos indadísz kapcsolja össze. Az öv aranyozott ezüst csatját rekeszekbe foglalt gótikus rozetták ékesítik. A kardot a pápa aranyművese Domenico de Sutri, míg az övet Bernardo Ser Silvano szövőmester készítette. A karácsonyi harmadmise során megszentelt kardot 1510 nyarán Tatán nyújtotta át a pápai legátus II. Ulászló királynak. A pápai kamara számadáskönyve alapján a kard 207 dukátba került.
A fent leírt műtárgy a pápai kardok egyik legkorábbi és művészetileg is kiemelkedő darabja. (K.T.)

Bocheim, Wendelin: Album aus der Waffensammlung des Allerhöchsten Kaiserhaus, Wien, 1884, 7, Taf. XI/1; Modern, Heinrich: Geweihte Schwerter und Hüte Jahrbuch der Kunsthistorischen Sammlungen des Allerhöchsten Kaiserhauses XXII. Band (1901) 127-166; Kalmár János: Dobzse László pápai díszkardja. In: Gerevich Emlékkönyv. Budapest, 1942, 87-108; Kalmár János: Régi magyar fegyverek. Budapest, 1971, 65-66; Temesváry Ferenc: Fegyverkincsek, díszfegyverek. Budapest, 1982. 47; Lugosi József-Temesváry Ferenc: Kardok. Budapest, 1988, 35. kép; Historical Exhibition of the Hungarian National Museum. Guide 2. Edited: Judit H. Kolba Budapest, 1996, 51.
 

1460-70 körül
nyárfa, festett, aranyozott; 33,5 cm.
Budapest, Magyar Nemzeti Galéria; ltsz. 52.640.

A szobor középkori koloritjára a restaurálás során feltárt eredeti festéknyomok alapján lehet következtetni: Mária pompás, kék bélésű arany köpenyt, alatta aranyozott ruhát viselt. Alsóruhájának színe vörös volt. Épebben maradt meg a testfelületek színezése. A figura háta mélyen ki van vájva, feltehetően oltárszekrényben állhatott.
 A Madonna tüskevári származását sem hitelt érdemlő módon bizonyítani, sem biztosan cáfolni nem lehet. A múlt század végén került a Dunántúlon régészeti ásatásokat is folytató, műértő Darnay Kálmán tulajdonába. A családi hagyomány szerint egy másik, korábbi Madonnával együtt (Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: 58.27.M), ő találta azokat a tüskevár-nagyjenői pálos kolostor romjai között.
 Az 1460-as, 70-es évek egyik legszebb szobrának tartott Madonna stílusrokonait az 1460-as évek salzburgi szobrászatában találjuk meg. 
 A magyar emlékanyagban a tüskevári Máriához a soproni Szent Mihály templom Madonnája áll a legközelebb, melynek mintaképeit, rokonait, a fent felsoroltaknál alig tíz évvel későbbi salzburgi eredetű szobrok között találjuk meg. Tágabb értelemben ugyane körbe sorolható a dozmati templomban ránk maradt félalakos Madonna-szobra, és a jáki templom Máriája is.
çllítólag a tüskevári pálos kolostor romjai közül került a sümegi Darnay gyűjteménybe, majd onnan a keszthelyi Balatoni Múzeumba. 1938-ban csere útján jutott a Szépművészeti Múzeumba. (P.Gy.)

Radocsay Dénes: A középkori Magyarország faszobrai. Budapest, 1967,88. 223; Dr. Hőgyész László: Régi települések és épületmaradványok Sümegen. Sümeg, 1976, 41; Poszler Györgyi: Mária a gyermek Jézussal. in: Pannonia Regia, 1994, 499-500, 13.sz; Bálint Sándor, Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. Budapest, 1994, 345; Darnay Kálmán 1864-1845. Tanulmányok. Szerk.: Miklósi Sikes Csaba. Múzeumi Füzetek 4. Sümeg, 1995, 54.

Erdély, 1440 körül
aranyozott ezüst, öntött, vert, vésett, sodronyzománcos virágdíszes mezőkkel, gazdag építészeti díszítéssel; mag.: 27,2 cm
Esztergom, Főszékesegyházi Kincstár; ltsz.: 64.21.1.

Az egyik legszebb gótikus kehely. Érintetlenül őrzi eredeti formáját. Harminc kis, szamárhátíves fülkében szentek és angyalok öntött szobrocskái. Kosarán vésett medaillonok és eucharisztikus fohász, gótikus, minuszkulás betűkkel: Ave vas clemencie...Talpán körben a donációs felirat: calice istu fecit fieri benedictus de swk nobilis transsilvanus p ipm q huic eclie co donatus. (Ezt a kelyhet Suky Benedek erdélyi nemes csináltatta, és ennek az egyháznak adományozta.)
Suky Benedek 1437 és 1439 közt szerepel az erdélyi nemesek közt. Ő ajándékozta a gyulafehérvári székesegyháznak. A katolikusok üldözése idején, 1557-ben hozta Ilosvai István püspök Nagyszombatba, ahol akkor az esztergomi érsekség és káptalan tartózkodott. (Cs.P.)

Bock, 120-123; Horváth, Enrico: Il rinascimento in Ungheria. Roma, 1939, 121; MTop, 1948, 231, Pál Endre: Suki Benedek kelyhe. In: Művészettörténeti Értesítő, 1966/2, 89-111; Cséfalvay, 1992, 37.