Őszi reneszánsz

Erdőt járók tudják igazán szeszélyes őszben is, mit jelent az újjászületés. A hegynek tartó út végén megtárul a Pilis sasbérces vonulata. A dolomit s a mészkődíszes nagytáj, amely a vándor lába alól kifogyó hegyhez képest az óriás, pedig mindössze 756 méter magas. A viszonyítások lehetnének Alpok-méretűek: például a Grossglockner tűnik ilyennek a Hochwildstelléről. Ott ezer méter a magasságkülönbség, itt talán három-négyszáz. A magasságokkal úgy van az ember, mint a folyók szélességével, s ilyenkor bizonytalanodik el a tér hatásától.

Sohasem a méretek szabta látvány, hanem annak harmóniája izgatott, izgat. A körülkerített erdőrészlet vagy lejjebb a vadrózsás - ilyenkor piros csipkebogyós - bokor-sorok, az idén korán nyíló lila kökörcsinmező, a hajladozó vajszínű ördögszem játékosan komoly virága, a csend barlangszerű íve köröskörül mintha a teremtés legelső pillanatai lennének, amikor még helyén volt a világ, s a fenn keringő ölyvnek nem kellett tartania fegyvertől, s tán nekünk sem kellett volna arra gondolni, hogy a sűrűből átcsörtető vaddisznó-família fő agyarasa nem azért fordul szembe és áll ki a sorból, hogy üdvözöljön.

Aztán rájövök, ez is az őszi reneszánsz szépsége, s hogy a világ folyásában mindig jelen van a félelem. Valójában félelem? Inkább figyelmeztetés: hagyjunk mindent a maga rendje szerint létezni. Nem csupán az ember sorsa forgandó, mint az ókori Hérodotosz, a költő írja, hanem az eszméé is, és ha a rendet felforgató vagy felforgatni akaró előtör bármely oldalról, veszedelmesebb a vaddisznók családi vonulásánál - így őszidőben is...

Haladunk a szántások mentén, túlnan is zöldell a vetés, vagy pihen a föld. Közepén - ívben az erdő szalagkötésével olyan, mint egy Edmund-kép: Varga Ödön Tibor vászna, melyen vágyón vet árnyékot a holdfény. Estére jár, mire a faluba érünk. Lacus Felicisnek mondták a római "telepesek". Boldog tónak, medernek vagy medencének, amelynek látványa a Pilis tetejéről reneszánsz mestert ihlető tájháttér. Csév a neve - vagy 760 esztendő óta. Árpád-kori úr volt az első tulajdonosa a földeken: László. "Magos" mészkövön ez áll: 1699-1999, vagyis a XVII. század legvégén költöztek ide szlovákok. A település is reneszánsz rendezettségű. A kertek csillagvirágai, a diófák s a porta a maga mikrorealizmusával a törődésben "ember-tükör", de a már említett veszéllyel. Mert amit "legjobban kíván a szív, elmarják..."

Fehéren ragyog a templom, a játszótér szélén fiatal hárs meg a feszület együtt emlékeztet azokra a XVIII. századi remetékre, akik az itteni hegyi barlangokban mondtak imádságot naponta a faluért. Amikor rátört a betegség az emberekre, hársfavirágot ajánlottak teának a gyógyuláshoz, minden testi gyógyuláshoz. Csév a hársfák reneszánsz korának helye, melyet azóta sem felejtenek: szent faként tisztelik, melyet hármasával ültettek egykor, a Szentháromság nevében. Kopjafavers állítja meg az erdőt, völgyet, ligeteket járót: Vándor, e hársak / Századok óta / Csév születésének tanúi voltak. / Lombosodó koronáik / Látták gyarapodni / a népet/ Törzsüket nemrég / Zord vihar törte. / Kopjafa őrzi / szunnyadó álmuk... Határkereszteket temettek el országos mezőkön, ha már korhadoztak, s újat emeltek helyettük. Tán ez az egyetlen kis hársfa előjele már egy új reneszánsznak. Egészen a feszület lábához simul. Arra gondolok, amit Rilke egy kapubolt látásakor papírra vetett: Ebben sok-sok távolság van jelen...

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu