Hangulatjelentés

Nyitottság

"Testvérek, a nyitottság egészen mást jelent!" - fakad ki vasárnap délelőtti szentbeszédében Barsi Balázs ferences szerzetes. Ebből máris kitalálható, hogy Sümegen járunk, ahol egyébként is szép és jó, a lelki töltekezés pedig ráadás. Budapesttől persze elég jelentős távolságot kell megtennem, de feltétlenül megéri, mert minden alkalommal kapok valami maradandót.

Ezúttal a divatos fogalmak tisztázásáról, a dolgok megkülönböztetéséről. Figyeljük csak, miket mond Balázs atya: "A televízióból, a rádióból egyfolytában azt halljuk: én mindenre nyitott vagyok, én nyitottan viszonyulok a világhoz. Úgy állítják be nekünk, hogy a nyitottság a legfőbb erény, egy ideális cél. Testvérek, ez tragikus! Hiszen naponta sok száz, egymásnak ellentmondó hír, reklám és mindenféle hatás ér bennünket. Ha ezt mind szűretlenül beengedjük a fülünkön és a szemünkön, ha ezt mind összekeverjük magunkban, az ugyan mit eredményezhet? A lakásunk ajtaja sem azért van, hogy állandóan nyitva tartsuk. Ha valakit be akarunk engedni, akkor kinyitjuk, egyébként kulcsra zárjuk. Aki megállás nélkül mindenre nyitott, az abnormális."

Hát erről lenne szó: a valódi, keresztény nyitottságról, melyet nem a habzsoló bírvágy, nem a rövidlátó tudatlanság irányít, hanem az alázat. Igen, az okossággal áthatott alázat a másik ember és a más gondolat iránt. Ezt a nagyvonalú és évtizedekre személyes példát mutató nyitottságot 1994 őszén tapasztaltam meg. A szegedi papnevelde negyedéves hallgatója voltam, és úgy alakult, hogy a szokásos őszi lelkigyakorlatra a Csepel-szigeten található, helybéli börtönről elhíresült Tököl faluba küldtek. Persze nem egyedül, de a teljes évfolyammal - ami a kedélyes magyar viszonyoknak megfelelően hat, azaz 6 kispapot jelentett. (S ráadásul e hat fő nem egyetlen egyházmegyéből került ki, hanem kettőből.)

Ködös, nyirkos októberi este volt, amikor lekászálódtunk a HÉV-ről. A peronon már várt vendéglátónk, az akkor harmincas évei végét taposó plébános, Száraz László. Eleven cáfolata ő a velős mondásnak, miszerint nomen est omen, mármint hogy a név előjel. Egyáltalán nem bizonyult száraz embernek, sőt. Első délelőttünkön, mindjárt reggeli után kocsikba ültetett minket, és a határban húzódó erdőbe vezetett. Ott rövid elmélkedést tartott - nem feledem, Simone Weil megállapítását is idézte, aki szerint "az erdőben az a jó, hogy az ember szabadon csatangolhat benne, s azután bárhol előkerülhet". Azt javasolta, hogy lelkigyakorlatunkat kezdjük magános szemlélődéssel, a teremtett világ szépségeinek csodálatával. Ebédre pedig ki-ki találjon haza a plébániára. Azzal otthagyott minket egy emlékezetes délelőtt lehetőségével.

Este a plébánián a lelkipásztori szolgálat különböző kérdéseiről beszélgettünk. Én is szót kaptam, s a házigazdánk teremtette őszinte légkörben elmondtam: szörnyű lenne, ha a pap - a fogyasztói szemlélet eluralkodása miatt - egyfajta szolgáltatóvá minősülne vissza, túlterhelt adminisztrátorrá; s ha a felszínesebb emberek a szentségeket puszta szolgáltatásoknak tekintenék, amelyeket pénzért megrendelhetnek az egyháztól. Majd a plébánoshoz fordulva udvariasan, de szókimondóan hozzátettem: nekem bizony egyáltalán nem tetszik a bejáraton látható PLÉBÁNIAHIVATAL tábla, mert azt a tévhitet sugallja, hogy a pap egy hivatalnok, aki a megadott időpontokban ügyfeleket fogad. Száraz László minderre semmit nem válaszolt, ugyanakkor megbántódásnak sem mutatta jelét.

Még három napot töltöttünk nála. S elutazásunk délutánján, mielőtt csomagjainkkal kiléptünk volna a plébániáról, ő mosolyogva hozzám lépett, kezembe nyomott egy csavarhúzót, és a táblára mutatva azt mondta: "Szereld le! Belátom, hogy nincs rá szükség."

A táblát azóta is őrzöm: kamrám ajtajának belső oldalára csavaroztam. Valahányszor lenyomom a kilincset, elém tárul a valódi nyitottság.

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu