Kockák

Érdeklődéssel figyelem a szoba közepén gyermekemet és a szőnyegen szétszórt építőkockákat. Kezébe vesz egyet, aztán elkezdi építeni a művét. Egészen addig, míg az építmény statikája engedi. Aztán jön az omlás. Kis szünet, majd az egész művelet kezdődik elölről. Belefáradásig.

Sosem fogom megtudni, hogy adott pillanatban miért épp a legnagyobb kockát akarta a legkisebb tetejére rakni. Nincs szívem beleszólni. Hadd csinálja, hiszen számára ez a pillanat a legteljesebb ráhagyatkozás pillanata. Meg a tanulásé.

Tűnődöm: vajon hogyan is állunk mi, felnőttek, életünk építkezésével? Milyen alapra építünk? Mi az oka annak, hogy sok-sok kezdeményezés előbb-utóbb romba dől? Merünk-e újrakezdeni, vagy csak a szétgurult kockák között botladozunk?

Napjaink történései sok mindenben hasonlítanak az építőjátékhoz. Kockák vesznek körül bennünket, amelyekből válogathatunk. S nem mindegy, hogy melyiket tesszük meg alapnak.

Mert életünk kockái adottak, az én döntésemtől függetlenül a nagy az nagy, a kicsi pedig kicsi.

De a jelenkor társadalmi eseményeit figyelve is érdekes, ki mit tesz meg alapnak, s hogyan építkezik. Az idő hamar megmutatja, mit ér az építmény.

Hívő emberként rögtön adódik a válasz, hogy a legerősebb alap - az egyetlen, amire építkezni érdemes - egyedül Isten. De a nem hívőnek talán nem ugyanaz a "legnagyobb kockája", mint nekem?

Valószínűleg ugyanaz. Akkor hol a hiba? Az egyik lehetséges válasz, hogy a kicsi kockát "kineveztük" nagynak, a nagyot pedig kicsinek. Mindenki belátása szerint. Ez az értékek relativizmusa. Ez sehová sem vezet, mert a kockák tőlem függetlenül is megtartják súlyukat, méretüket.

A másik lehetséges válasz, hogy bár mindenki tudja, sejti, hogy melyik a legnagyobb kocka, azt vagy nem meri alapnak megtenni, vagy olyan helyre teszi, ahová az nem való. Ahol annak súlyától az egész összedől. Legközelebb már talán fel sem meri használni. Valahogy ez az érzésem az egész értékválsággal kapcsolatban, amiről manapság olyan sokat beszélnek. A sok beszéd mintha arról szólna, miként lehet elkerülni, hogy a nagy kockát alappá tegyük. Megoldási javaslatok, tervek, szakértők, bizottságok, döntések és botrányok tarkítják a sehová sem vezető eszmefuttatásokat. Az építmény persze - a sok-sok egyeztetés meg tárgyalás és megállapodás ellenére is - leomlik, mert az alsó, kicsi kockák képtelenek betölteni a sokkalta nagyobb kocka szerepét.

Mi kell ahhoz, hogy végre a legnagyobb kockát tegyük meg alapnak? Először is az, hogy a közös építkezésben a kockák méretét mindenki egyformán lássa. Hogy az értékek a helyükre kerüljenek. Aztán szükség lenne arra is, hogy ne féljünk a nagy kockától. Az alapnak való. Ott nem fog agyonnyomni bennünket. És persze szükség van arra is, hogy tapasztalatunkat a felnövekvő nemzedékeknek átadjuk. Hogy figyelmeztessük őket: az alulról fölfelé építkezésnek megvannak a szabályai.

Odatelepszem a kockák közé. Tétován kezembe veszek egyet, majd a következőt, majd a következőt. Amíg a statikája engedi. Én már a "nagyfiúk tudásával" a nagyobb, erősebb kockákkal kezdem.

Valami hiba azért nálam is becsúszhatott, mert a sokadik emelet magasságában az én művem is megadta magát. Tanultam a gyerektől. Zsörtölődés nélkül gyorsan újraépítem az egészet.

Berohan kisfiam a szobába, s ahogy ránéz az építményre, csillogó szemmel dobja le kezéből a cumisüveget. Soha nem felejtem ezeket a csillogó szemeket.

Munkácsi János

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu