Tűnődés a hétről

Vallomás egy könyvről

Amikor kedves barátom, Bedő György, a Kairosz Kiadó igazgatója felkért, állítsak össze egy kötetnyi novellát Thurzó Gábortól, megdobbant a szívem. Mindenekelőtt azért, mert gyerekségemtől kezdve éreztem gondoskodó, keresztapai szeretetét, amely féltésben éppúgy megnyilatkozott, mint kemény dorgálásban, mindez beépült az életembe, s bizonyos mértékig befolyásolta világszemléletemet. Tömörebben úgy fejezhetném ki érzelmeimet: nagyon szerettem őt, pontosabban, nagyon szerettük, hiszen feleségemet ugyanúgy szívébe zárta, mint engem, s betegsége előrehaladásával kettejük kapcsolata (orvos és beteg viszonya) még erősebb lett.

Második oka lelkesedésemnek az volt, hátha visszaperelhetem a félhomályból, hiszen kihullott abból a meghatározhatatlan képződményből, amelyet irodalmi kánonnak nevezünk, holott igen jó író volt, s nem kicsinyek irodalomszervezői tevékenységeinek eredményei sem. Gondoljunk csak arra, hogy édesanyja pékségének (Móricz Zsigmond is ott vásárolta a kenyeret és péksüteményeket) bevételéből az egyetemista fiatalok lapjának (Perspektíva címmel jelent meg a harmincas évek elején) kiadásait ő fedezte, majd a háború idején az Ezüstkor egyik szerkesztőjeként működött, s a Szent István Társulat nyomdájában térítés nélkül nyomtatta ki a folyóiratot, az akkori szellemi ellenállás egyik bátor megnyilatkozását.

A Szent István Társulat adta ki az Élet című lapot, melynek megindulásánál Prohászka Ottokár bábáskodott, és Sík Sándor is sok fontos bírálatot jelentetett meg itt. A lap a harmincas évek elejére kicsit elszürkült, s ekkor került oda Thurzó, aki kitűnő érzékkel bábáskodott a legfiatalabbak indulásánál (nagy szerepe volt Pilinszky János szárnyra bocsátásában). Aztán a Vigilia szerkesztőbizottsága következett, ahol egykori magyartanára, Sík Sándor mellett tevékenykedett, majd a filmgyár és a televízió. Sikeres forgatókönyvek, verítékes küzdelmek dramaturgiai tevékenysége során, s közben nemcsak regényeket, novellákat és tárcákat írt, hanem színdarabokat is, amelyek némelyikét komoly sikerrel játszotta a Vígszínház. Várkonyi Zoltán barátja volt, s nyilván neki is része lehetett abban, hogy kiváló színészek sora kapott szerepet műveiben.

Örülhettem a felkérésnek azért is, mert magam elé idézhettem testi valójában: nálunk a fotelben ülve, anekdotázva, otthonában, a lesötétített szobában, pasziánszt rakosgatva, miközben hősei sorsát igazította el (ha megtréfálta a kártya, csalt), s a Váci utcában a csarnok felé ügetve a kutyájával. Vörös garbójában az utca császárának benyomását keltette, s alattvalói, kik kicsiny üzleteik előtt állingáltak, alázatosan köszöntötték. A csarnokban a császár skóttá változott, s hevesen alkudozott a kofákkal.

Otthon átment a másik lakásba, ahol édesanyja betegágyán feküdt, majd visszatért. Zenét hallgatni. A modern klasszikusokat kedvelte: Schönberget, Webert, Alban Berget, Bartókot, s elnézéssel vette tudomásul, hogy a zene más tájaira kalandoztam. Egy időben az Élet és Irodalomban jelentek meg tárcái új lemezekről, s személyes emlékeit is beleszőtte ezekbe, azt lehet mondani, műfajt teremtett, ahogy a lemez hallgatása és méltatása közben olvasóit is leültette a Hangli hársfái alá, ahol egy-egy nagy sikerű vigadóbeli koncert után apámmal, anyámmal, a tündöklő tehetségű pianistával, Faragó Györgygyel, Toldalagi Pállal és Zimándi Piusszal üldögéltek. Múlt és jelen találkozott ezekben a tárcákban, amelyeknek azóta sem olvastam mását.

Több mint negyedszázada hunyt el, de ha leveszem könyvét a polcról, ma is, mintha álmodnék. Megyek föl a csigalépcsőn, orromban a frissen sülő kenyér illata. Megnyomom a csengőt, őrületes ugatás, aztán nyílik az ajtó, s ott áll vörös garbóban. "Na gyere!" A szoba lassacskán megtelik képzelete vagy éppen a valóság kicsit átszínezett alakjaival, a nagy orrú főhadnaggyal, az Emericana táncoló fiataljával, a szerencsétlen sorsú miniszterelnökkel, piarista tanárokkal. Valahonnan lövések zaja hallik. Persze, 1956 ősze. A házban egykori minisztériumi ember, az Amen, amen halkszavú, félénk hőse, aki abban reménykedik, hogy visszahívják, de senki sem törődik vele.

Tudott valamit, ami ma már - sajnos - nem feltétlenül értéke a prózának. Tudta, hogy az olvasó szereti megérteni a történetet, valamilyen formában azonosulna szereplőivel, s egyáltalán nem bánkódik, ha olvasmányának van eleje és vége. Ilyen novellákat írt, s mert sikere volt, kicsit lenézték a fennkölt irodalmárok. Biztos, hogy hiányzott belőle az a mélység, amely némelyik nemzedéktársát halhatatlanná teszi. Érdeklődésének, írásművészetének irányulásából az is jelez valamit, hogy az angol Christopher Isherwood volt egy időben nagy kedvence, le is fordította Bécsi ibolyák címmel egyik regényét. "Miért?" - kérdeztem csodálkozva. "A stílusa!" - válaszolta. Isherwood nem éppen sorsfordító író, de valóban könnyedén és elegánsan szőtte történeteit. Akárcsak Thurzó. Talán épp ez a könnyedség a magyarázata annak, hogy felszínesnek mondják? Pedig nem olyan nagy hiba, ha valaki tud írni.

Jól körülhatárolható legtöbb elbeszélésének terepe. A Belváros és vidéke - hogy egyik legjobb könyvének címével jellemezzem. Itt indult ministrálni az adventi hajnalokon, s az itteni templomokban felállított szent sírok előtt térdepelt édesanyjával. Innen, a Váci utcai ház első emeleti ablakából figyelte az embereket. Az ablakban könyöklő, megtört öregasszonyt, a nosztalgiázó boltosokat és a szép lassan átalakuló városrészt, ahol fogatok jártak, ott autóbuszok cammogtak, s a víg csevegést fölváltották az indulatos viták. Figyelt, ironikusan megvillant a szeme, és becsukta a spalettát. Bent senki sem zavarta múltidéző elmélkedései közben. Néha ugyan fölkereste néhai barátja, Egy halott Varsó és Krakkó között, s el nem mulasztotta volna a Palotai Borissal és Keresztury Dezsővel való rendszeres együttléteit. Alapjában véve végig magányos volt, iróniával palástolta sebzettségét, s hősei is ilyen magányos, tétova keresők.

Aztán eljött a pillanat, amikor simán gördülő művei hirtelen drámai mélységbe, az élet igazán nagy kérdése, a halál felé vezettek. A Rapid necrosis lett utolsó kísérője. Rettenetes és kérlelhetetlen bizonyosság hatja át ezeket az elbeszéléseket. Egy riadt tekintetű halandó ült a fotelben, homlokán az elmúlás bélyegével, vérző száját zsebkendőjével takarva a remény vékony kötelébe kapaszkodva feleségem biztató szavai hallatán.

Még egyszer visszanézett és becsukta a rákosok osztályának ajtaját. A szenvedés kalapálta nagy íróvá!

Behajtotta utolsó kötete fedőlapját. Minden együtt volt, csak a cím hiányzott. Ültem íróasztalomnál, s azon tűnődtem, mi lehetne méltó hozzá.

"Térj vissza győztesen!" Ezt választottam. Egyik novellájának címe ez, s így jelent meg a kötet.

Igen, térj vissza győztesen! Nélküled is szegényebbek vagyunk.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu