Isten kezében...

A magyar "máltaiak" segítsége a közel-keleti krízishelyzetben

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat születése óta itthon és a határokon túl jelen volt szinte minden nagy krízishelyzetnél. Így elsőként segített a keletnémet menekültek, a romániai forradalom, a volt jugoszláv területeken zajló háborúk és a tiszai árvizek körüli helyzetekben. Az utóbbi években - leküzdve a több ezer kilométeres távolságokat - Európán kívül is segítenek - a szeretet krisztusi parancsának szellemében. A helybéli lakosok, Srí Lanka, Pakisztán és legutóbb Palesztina területén ismerhették meg a feltétel nélküli, a legnehezebb helyzetben sem meghátráló segítségüket. Kozma Imre irgalmas rendi szerzetes a napokban érkezett haza Rámalláhból, ahol nemrég zárult le a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segélyezési programja. Vele beszélgettünk.

Ha a szomorú sorsú palesztin nép helyzete kerül szóba, azt gondoljuk, "mindent" tudunk róluk, hiszen csaknem mindennap negatív hírként vannak jelen a hírműsorokban. Ám ha a felszín alá nézünk, akkor be kell ismernünk, hogy tudásunk igen hiányos. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat hogyan jutott el addig, hogy a Palesztin Hatóság területén segélyprogramot kezdjen?

- Az Európai Unió államainak, így Magyarországnak is kötelezettsége a legnehezebb helyzetben lévő nemzetek támogatása. Ennek keretében többek között az egyik feladat a számkivetett palesztin nép támogatása. Tehát nekünk, Magyarországnak is - a magunk számtalan problémájával küszködve - is igyekeznünk kell másokon is segíteni. A Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma kereste, ki volna az, aki ezen a valóban kényes területen - ahol falak épülnek, melyek mindig elválasztanak - meg tudná valósítani a szándékának megfelelő segítő programot. A Magyar Máltai Szeretetszolgálatra is gondoltak. Mi szívesen vállaltuk a küldetést, hogy népünk egy másik nép iránti rokonszenvét kifejezhesse, és saját adományaink hozzáadásával is igyekeztünk részt vállalni. Ezek után felmérő utat tettem Palesztinában, elsősorban Rámalláhban. Az első perctől nagyszerű támogatást kaptam a Magyar Köztársaságnak a Palesztin Nemzeti Hatóság területére akkreditált képviseleti irodájának vezetőjétől, Jungbert Bélától. Ő ezt megelőzően, hosszú éveken át a magyar külpolitika menekültügyi vezetője volt. Ennek megfelelő beleérzéssel végzi szolgálatát, és igyekszik építeni azt a hidat, amely a zsidók és a palesztinok között kapcsolatot teremt.

Miből állt a segélyezési program?

- Kórházakat látogattam meg, s megítélésem szerint a legsanyarúbb helyzetben a rámalláhi és a betlehemi kórház van. A rámalláhi egy rehabilitációs intézet, elsősorban mozgássérültekkel foglalkozik, de sokan vannak olyanok is, akik a harcok során sebesültek meg. A betlehemi kórházban a legnagyobbak a bajok. A dolgozók az idei évben még nem kaptak fizetést, a betegek pedig hónapok óta nem jutottak gyógyszerhez, továbbá olyan műszerek és eszközök hiányoznak, amelyek nélkül egy kórház képtelen gyógyítani. Meggyőződtem arról, hogy a támogatás nemcsak szükséges, hanem a palesztinok és egészségügyi intézményeik arra érdemesek is. Az említett kórházakat egy féléves program keretében, 28 millió forint értékben - mely összeg nagy része a Külügyminisztériumtól pályázati úton elnyert forrás volt - gyógyszerekkel, gyógyászati készítményekkel és eszközökkel (röntgengép, ultrahangkészülék, stb.) láttuk el.

Kint tartózkodása során, a Palesztinában tapasztalható politikai helyzet nehezítette munkáját?

- A palesztin helyzetet nagyon nehéz megítélni. A környező arab országoktól alig kapnak támogatást, mivel Izrael és a szomszédos államok ellentéte miatt az onnan remélhető támogatás alig érkezik meg hozzájuk, máshonnét pedig, a zavaros politikai helyzet miatt, alig jön valami segítség. A világ országai hol az egyik, hol a másik oldalra állnak. A palesztinok évtizedek óta Izrael állam határain belül, de valahogy mégis azon kívül élnek, és nagyon nehéz megítélni, hogyan alakul a helyzetük az általuk lakott területen.

Amennyire lehetett, igyekeztem elvonatkoztatni mindattól, amit tapasztaltam. Néha becsuktam a szememet, amikor a kiürített vagy elhagyott házakat láttam, az embereket és a két népet egymástól elválasztó, folyamatosan épülő falakat.

Milyen érzés volt az Ön számára a helyi emberekkel való találkozás?

- Sok-sok gondolat cikázott bennem, látván a Szentföld - amely talán minden nyomorúság ellenére nekik is szent - csodálatos tájait, az ott élőket. Nem volt nehéz testvérként látni és elfogadni őket. Azt különösen értékelték, hogy valaki eljött hozzájuk, mivel kevés ember veszi a bátorságot, hogy felkeresse őket.

Nem tudom, mennyi lelki tartalékuk van még - úgy tűnik, sok -, de a legnagyobb gondot a bezártságuk jelenti. Azon a szűk területen, amelyre életük korlátozódik, nincs munkalehetőség. Izraelbe nem engedik be őket, hogy ott dolgozhassanak, így megélhetésük bizonytalan. Egyfolytában azon tűnődtem, miből élnek ezek az emberek? Azt hallottam, hogy az Amerikába menekült hozzátartozóik támogatására számíthatnak elsősorban. Úgy tűnt, ez a kintiek számára kötelező, amit a faji, nemzeti öntudat és családi kötődés magától értetődővé tesz.

Ebben a helyzetben mi ad erőt a palesztinoknak?

- Egy szívbe markoló kép jelenik meg előttem. Rámalláhból Silóba utaztam, ahol annak idején a zsidók a frigyládát őrizték. Az út mentén egy aprócska birkanyájat pillantottam meg. Talán ötven-hatvan juh lehetett. Azt nem mondhatom, hogy békésen legelésző nyáj, mert ismételten az a kérdés motoszkált bennem, hogy ugyan mit esznek, mert fű nem volt látható ebben a kősivatagban.

Kerestem a pásztort, s észrevettem, amint leborulva, homlokát a földhöz érintve imádkozott. Megálltunk, s perceken át meredten néztük őt.

Valami megvilágosodott számomra, ami találkozásaim során fel-feltámadt bennem. Ezek az emberek Isten kezében tudják magukat, s számukra ez jelent biztonságot és erőt. Mondta is egyikük, "az Isten keze elég hatalmas és erős ahhoz, hogy minket megtartson". Szinte ez az egyetlen kapaszkodójuk, ez tartja bennük a lelket.

Mindenhol tapasztaltam, hogy mélyből eredező hittel bírnak. Az isteni parancsolatokhoz és a vallási előírásokhoz sokkal következetesebben és merevebben ragaszkodnak, mint mi. Nekünk ez talán furcsa és szokatlan, de mégis, nem inkább nekik van igazuk?

Rámalláh térségében ortodox keresztények és mohamedánok élnek. Jártam egy faluban, ahol a spanyol karitász egy lakótelepet épített fel. Minden egyes lakás ajtaja - a rajtuk lévő vallási szimbólumok és képek alapján - elárulja, ki lakik a lakásban. Kiszolgáltatott s nehéz helyzetükben - mondták is - isteni jelekre, üzenetekre várnak, mert meggyőződésük, hogy csak Isten segíthet rajtuk.

Látogatásomkor az egyik családnál nyomban a szomszédot kitüntető jelenségről kezdtek beszélni. Addig le sem ülhettem, míg át nem mentem velük, hogy találkozzam azzal a családdal, amelynek otthonában egy Szűzanya-szobor könnyezett. Ahogy mesélték, egy apáca huszonnégy órán keresztül jelen volt és imádkozott. Sokadmagával tanúsítja a rendkívüli jelenséget. Azóta rendszeresen járnak oda a környékről imádkozni, s mint mondták: az Isten üzent Márián keresztül, hogy továbbra is bízzunk abban, hogy Isten segítségével sorsunk jobbra fordul.

Kuzmányi István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu