Szentírás-magyarázat

Szüntelenül imádkozni

Évközi 29. vasárnap - Lk 18,1-8

A mostani történet nagyon emberi, nagyon kézzelfogható módon mutatja a kitartó ima szükségességét. A pogány környezetben úgy gondolták, az istenek szándékát meg lehet változtatni azzal, ha bizonyos áldozatokkal "lefizetik" vagy imádsággal "kiengesztelik" őket a hívők. Valójában az ószövetségi iratokban is megtalálható ez a szempont, annak ellenére, hogy a bibliai szerző minden esetben tudja, Isten szándékát nem lehet megváltoztatni.

Akkor miért imádkoztak az Ószövetségben? Az ima minden esetben az Isten iránti bizalom megnyilvánulása volt. A zsoltárokban például számos esetben meglepő őszinteséggel tárta fel a zsoltáros Isten iránti érzéseit. Néha szinte vitatkozik, perlekedik az Istennel - a keresztények számára alig elképzelhető módon fejezi ki magát. Mindez annak a jele, hogy a zsoltáros valóságos, személyes kapcsolatot akart kiépíteni az Istennel.

Az Ószövetségben jórészt ismeretlen az egyéni célokért mondott ima. Csak azért imádkoznak, ami az egész nép számára fontos. Olykor mégis előkerülnek egyéni célok: amikor úgy gondolják, hogy sorsuk a nemzetükkel van összekötve. A próféták feladata, hogy közbenjárjanak a népért Istennél. Léteznek ugyan liturgikus imák is, amelyek istentisztelet keretében hangzanak el, ezek a kultikus események kísérői. A babiloni fogság után a zsinagóga imát "az ajkak áldozatának" fogták fel.

Jézus egyrészt megőrzi az ószövetségi imádkozás hagyományait, másrészt megváltoztatja azokat. Imádkozza a zsoltárokat, mint minden más zsidó ember. De ugyanakkor saját imát is tanít követőinek. A miatyánk olyan imádság, amely leginkább felfedi Jézus gondolkodását. Ennek lényege, hogy senki más nem érezte ennyire közel magához az Istent, mint ő. Az Atya-Fiú kapcsolattal modellezhető közelség egyben tanítványai számára is követendő példa.

A keresztény imák Pál leveleiben talán a Szeretet-himnuszban (1Kor 13.f.), illetve az Filippi levél Krisztus-himnuszában érik el tetőpontjukat (Fil 2,5-11). Az ókeresztény egyházi írók mindig teológiájuk csúcsának tartották, ha egy himnuszban össze tudták foglalni teológiájukat. Ez a teológia énekelt formában beépült az egyház életébe, része lett liturgiájának, meghatározta életérzését.

Ady Endre felpanaszolja: "Megszakadt szép imádkozásunk, pedig valahogyan van Isten." Ez a mondat fémjelzi a nyugati ember gondolkodásmódját. Nagyon sok ember egy idő után leszokik az imádságról. Racionalitása nem tűri többé az imát. Ha Isten úgyis mindent tud, és nem befolyásolható, akkor minek imádkozzunk? - gondolják sokan.

Az imára nem az Istennek, hanem az embernek van szüksége. Az ima "műfaja" semmivel sem pótolható. Azt is csak az imádkozók tudják, hogy miközben imádkoznak, átalakul gondolkodásuk. Problémájukat nem a maguk szemével, hanem Isten szemével kezdik látni.

Talán ezért fontos a mai evangélium története, amelynek kulcsmondata, hogy szüntelenül kell imádkozni. A szívtelen bíró viszonya megváltozik az elítélttel kapcsolatban, de ugyanakkor az elítélt is másként tekint a bíróra.

Szorult helyzetünkben legtöbbször azt gondoljuk, hogy Isten büntet bennünket, mint egy diktátor. Pedig nem erről van szó, csak mi nem vagyunk képesek meglátni azt, amire Isten rá akar vezetni minket a szükséghelyzet által. Amit az imában ismerünk fel, azt másként nem lehet megérteni. Az imádkozás révén gazdagodik az ember, nélküle pedig szegényedik, sivárosodik az élete. Kár lenne megszakítanunk imádkozásunkat!

B.Gy.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu