Száz év a bölcsesség derűs kikötőjében

Két biztos pont az úton, melyen a piliscsabai születésű és lakos, a százesztendős Bélik Jánosnéhoz igyekszem születésnapi köszöntésre. Lánykori neve Piláth Katalin, aki élete javát pacsirtás mezőkön, krumpli- és kukoricaföldeken töltötte. Mi a két biztos pont? Az egyik az időtlenséget a történelembe plántáló kőfeszület a faluvégen. Rajta az évszám: 1798. A másik a XVIII. századi művészi berendezésű templom Mária-szobra a szekrényben. Életkora több mint hétszáz év. Akkoriban faraghatták nemes fából, amikor a magyar nyelvemlék, az Ómagyar Mária-siralom íródott.

Miért említem ezúttal e két biztos pontot? Mivel Kati néni életét ehhez kellett kötni. Amint mondja: - A déli, esti harangszóra is ha imádságba kezdek, őrájuk gondolok.

Az udvaron erős törzsű szomorúfűz, az életére emlékeztet, mivel sok minden kijutott neki is, ám sohasem felejtette el a bölcsesség derűs kikötőjét, amit családnak nevez a világ. Ő nem nevezi, hanem szolgálja - százévesen is friss szellemmel, aranysugaras lélekkel. Egyik lánya, Veronika mondja beszélgetés közben: A mama most is összetartja a családot, mi meg érezzük, ő a központ. Nekünk ez természetes...

Hozzá fordulok: száz év, mit gondol az időről?

- Fiatalnak éreztem magam, amíg az idén fertőzést nem kaptam. A fájdalom közölte: sok már az idő. De a fiatalok közt voltam, és visszakaptam a "fiatalságomat". Stresszeltek. - Kacag, én pedig azt kérdezem, mit jelent a derű.

- Ha az emberek örülnek és tudnak ünnepelni. Elszomorít, hogy a mai életben csak a pénz számít. Sok a hitetlenség, az idegenség, az emberek nem szeretik egymást. Bezárják a kapujukat. Nálunk mindig nyitva van, ide jöhet bárki, főleg, ha segítségre van szüksége.

Ősei, a Piláthok, Jurákok 1702-ben jöttek Piliscsabára. A templomépítésnél elsőnek segítettek, ők az első telepesek Mária Terézia uralkodása előtt. Nem volt viszálykodás a faluban szlovákok és svábok közt: megtanulták egymás nyelvét. Kati néni is. Beszél szlovákul, németül, magyarul, asztalán látom a L´udové Noviny legújabb számát.

- Ez az irodalmi nyelv - mondja -, mi persze konyhanyelven beszélünk...

Milyen nyelven imádkozik?

- Magyarul is, szlovákul is, németül is. Én tudom mindegyiket.

Mi a hosszú élet titka?

- Az imádság. Sokat imádkoztam, imádkozom. Erre nagy szükség van. Ez a mindennapi kenyerem. Misére már csak vasárnap megyek, hétköznap este a szürkület miatt nem.

Leginkább gyalog jár templomba, csak hazafelé autóval, a lányával.

Család?

- Huszonnégy évesen mentem férjhez, szegény lány voltam, az uram módos családban született, nem akarták, hogy elvegyen. Mégis összekerültünk. Áldott jó ember volt, vallásos, mint én, nagy családszerető. Mindent megbeszéltünk. S mikor ránk szakadt a háború utáni keserű élet, nem estünk kétségbe. A kilenc hold földünkkel kuláknak minősítettek, a házunkból kitelepítettek, nem maradt semmink. Gondolkodtunk, mit tehetünk. Végül volt egy lovunk meg tehenünk, az uram a téeszbe került, én az erdőgazdaságba. Jó téeszelnökünk volt, igen rendes ember. Ezen is múlott...

Egy fiú és egy lány után Veronika tizenöt évre született. Keresztény szellemű iskolába jártak.

- A bátyám szerszámkészítő volt, 59 évesen meghalt - sóhajt Veronika, a nővérem és én könyvelőként dolgoztunk.

- Nagyon megviselt az uram halála - veszi át a szót Kati néni -, meg az unokámé, akit autó gázolt halálra. Egy részeg vezető...

Hogy bírták?

- A fájdalomban is a hit segít, meg a családi összefogás, sohasem vagyunk egyedül. Így emlegetnek minket a faluban: ezek összetartanak.

Rózsafüzért vesz elő.

- Az idén nyáron itt volt a nuncius úr, beszéltem vele, ő adta ezt a szép ezüstolvasót.

Hogyan beszélt vele?

- Mivel ő lengyel, én meg szlovák, hát németül.

Kati néninél tavaly a szlovák nagykövet járt, a kilencvenkilencedik születésnapján, azt mondta, idén is eljön.

Nótázni kezd - szlovákul az ifjúság idejéről. Elnézem tiszta arcának fényeit, szemét, amely a lelkének tükre. Elgondolkodom: ki-ki a saját földjén kutatja a kezdet és a végpont fényét, leli meg annak valóságát. A száz esztendős Piláth Katalin néni már gyermekként, a szülői ház biztos kikötőjében meglelte ezt a fényt, tudja, honnan és hová tart a keskeny út. És ő minden körülményben az evangéliumi derű óráit számolja. Számít-e hát a számlálható idő? Csak annak tartalma. És ez még csak hadd gazdagodjék.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu