Különleges kegyelemként tekintette hivatását

Sellei Zoltán előadóművész mostantól az égieket gazdagítja versmondásával, azzal a rendkívüli kinccsel és tudással, amelyet hosszú évtizedeken át oly sokan élvezhettek. Szeptember 22-i temetésén így búcsúztatták: "A dunakeszi templom volt az a hely, ahová egész életében hűségesen járt. Aztán halála napján, súlyos betegen, otthonában felvette a szentségeket, majd a szentáldozást követően végleg az Úristennel maradt."

Mindig azt vallotta, hogy a szereplés örömét édesanyjának köszönheti, aki nagyon színes egyéniség volt, műkedvelő színjátszó, ugyanakkor nagy hozzáértéssel festett, rajzolt. Később piarista osztályfőnöke vette észre tehetségét, és indította el az úton. "Újabb és újabb feladatokat adott, hogy egyre több verset tanuljak meg. Így kezdődött a szárnyalás a magasabb rendű értékek világába. Ez végigkísérte egész életemet" - vallotta Zoltán barátainak.

Az egyetemet magyar nyelv és irodalomtanárként végezte. Pályája kezdeti éveiben valamennyi iskolatípusban tanított. Nevéhez kötődik a "rendhagyó irodalomórák" különleges műfajának megteremtése, ahol az élményszerűen bemutatott versek közelebb hozták a diákokhoz a műveket. Hivatásos előadóművészként harmincöt önálló műsorral járta a városokat és a falvakat. Több ezer vers volt a fejében, lelkében, és különleges képességének tartotta, hogy mindig pódiumképes volt. Sokféle elismerést kapott. Így például 2002-ben a Magyar Kultúra Lovagja lett.

Magyarországon és szerte a nagyvilágban is sok helyen szavalhatott. Minden egyes előadókörút számára üzenetközvetítést is jelentett: egy emelkedettebb világét, hiszen szerinte a versmondás sohasem lehet "kecsesen okos csevegés", puszta szórakozás, szórakoztatás. A műsor-összeállításban a legfontosabb eszménye az Isten, haza, emberiség hármasa volt. Visszajelzésekből gyakran megsejtette, hogy a katarzis Istenhez is elvezetheti a hallgatóságot.

Elismert előadóművész volt már, amikor 1992-ben, a Kossuth rádióban akkor induló Tanúim lesztek! című római katolikus félórák állandó közreműködője lett. Halála előtt nem sokkal így tekintett vissza az ott töltött tizenöt esztendőre: "Évente száznégyszer volt alkalmam megmártózni a műsor révén egy magasabb rendű szellemiségben... A felvételek számomra lelki megtisztulást jelentettek ebben a zűrzavaros világban. Erőforrást is, mert ha a rádióból kimentem egy műsor után, kicsit másként láttam a világot. Akármennyire felhős volt körülöttem az ég, mindig felragyogott előttem egy napsugár, amely talán éppen ezen a műsoron keresztül sütött, és világított az életemben..."

Ars poeticájának Vörösmarty gondolatát tekintette: "Mi dolgunk a világon? Küzdeni, és tápot adni lelki vágyainknak. Ember vagyunk, a föld, s az ég fia. Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen." Különleges kegyelemként tekintette hivatását, amelyért mindig hálát adott az Úristennek. Mi pedig hálát adunk Istennek - érte.

Papp Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu