A bodzabokor mellől

Az augusztusi bodzaérés idején mindig felkeresem ezeket a bokrosokat, hogy az oda látogató madarakat figyeljem. Beállok a legnagyobb bokor árnyékába, és távcsővel a kezemben várom az érkező vendégeket. A forgalom nagy, soha nem unatkozom. Ezúttal az első madár egy kis poszáta volt. Talán tízméternyire lehetett, amikor előbukkant a lombok közül, aztán odaült egy jókora tányér mellé, és egyik bogyót csípte le a másik után. Közben néha pöttyintett egyet. Lilává színeződött ürüléke végigfolyt az alatta lévő levélen, aztán tovább csordult, és még a következőre is jutott belőle. Távcsövemen át láttam, hogy a leveleken mindenfelé lila foltok árulkodnak a "bodzavendéglő" látogatóinak jó étvágyáról. Közben megrezdültek az ágak, fekete sapkás barátka jelent meg, nem messze tőle egy alacsony ágra mezei poszáta röppent. Később nagy csapat seregély érkezett, ellepték a bokrokat, de alig szálltak le, észrevettek, és vészhangokat hallatva újra a levegőbe emelkedtek.

Kis szünet következett. Körben mindenütt sárgán virított a magas aranyvessző, kéklett a katáng, a felfutó szulák indái átszőtték a bodza alacsonyabb ágait, tölcsér alakú fehér virágai jól mutattak a fekete bogyókkal teli tányérok között. Hangos zümmögéssel vaskos potrohú poszméhek keresték a virágokat, egyikük közvetlenül előttem válogatott. Sétált a szirmok között, kényeskedve röppent egyik virágról a másikra, míg végül megállapodott. Úgy tűnik, jól választott, mert fehér hegyű potroha csak úgy lüktetett a gyönyörűségtől. Eszembe jutott az a júliusi nap, amikor egy gyurgyalagtelepen a mezők felett vadászó tarka madarak majd mindig poszméheket hoztak az üregben várakozó fiókáknak. Szeretem a poszméheket, jámbor és érdekes életmódú rovarok, amellett a mezőgazdaságnak is használnak, hiszen például a földi poszméh a lóhere és a lucerna egyik fő megporzójának számít. Sajnáltam őket a gyurgyalagok csőrében, de szerencsére sokan vannak, és hát enniük kell a madaraknak is. A természetben, a teremtett világban tökéletes harmónia, egyensúly uralkodik, ahol megbomlik, ott mindig az ember, az emberi tevékenység a bűnös. Az erdő felől nagy lendülettel aranytollú sárgarigó szállt az egyik bokorra. Műértő szemmel vizsgálta a tányérokat, aztán az egyik mellé röppent és enni kezdett. Minden lecsípett bogyó után körülpillantott, és talán még nem is lakott jól, amikor már repült vissza az erdő felé. A három poszáta közül már csak kettőt láttam, a barátka eltűnt valamerre. Nem sokkal később viszont, talán éppen ezt a madarat énekelni hallottam. Az idén kelt, fiatal barátkák rendszeresen gyakorolnak a nyár végi, kora őszi időszakban, a hajnali órákban gyakran fiatal fülemülék is csatlakoznak hozzájuk. Az ilyen őszi madárének természetesen meg sem közelíti az áprilisban vagy májusban hallott szerelmes, tüzesen csengő strófákat, de én nagyon szeretem és az érő bodzások is szegényebbek lennének nélküle. Amíg a barátkát hallgattam, egy katicabogarat figyeltem, amelyik egy lilára festett bodzalevélen mászott. Eléje nyújtottam az ujjamat, mire rövid töprengés után engedelmesen rálépett. Mintha megszokott úton járna, úgy mászott egészen a körmöm hegyéig, ahol szétnyitotta piros, hét fekete petytyel ékes szárnyfedőit, és elrepült. Arrafelé szállt, ahol a sűrű ágak között láthatatlan barátka még mindig énekelt.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu