Lisieux-i Szent Teréz élete és lelkisége (X.)

Az egyetlen lehetséges érdem...

1894-95 telén együtt vannak a Martin-nővérek egy rekreáció alkalmával. Teréz felelevenít nővérei előtt néhány kedves, közös gyermekkori emléket. Marie föllelkesül, és arra biztatja Ágnes anyát, hogy Terézzel írassa le azokat egy füzetbe. Teréz először csak nevet az ajánlaton, de később mégis kénytelen nekikezdeni az írásnak Ágnes anya parancsára. Így keletkezik az Önéletrajz első része, mely arra készteti Terézt, hogy végiggondolja életét. Most, amikor egyre jobban megérti Isten irgalmas szeretetét a legutóbbi hónapok kegyelmei - a bizalom útjára ösztökélő ajándékai - révén, új fényben látja egész eddigi életét, s megérti: Isten szeretete soha, semmilyen szenvedés közepette nem hagyta őt el.

S ugyanakkor - önkéntelenül - a Kármelben eltöltött hét évre is reflektálnia kell: sokat szenvedett már, mégis, hol áll az életszentség útján? Nem mintha Teréz szeretné önmagát méricskélni, hiszen azt írja Önéletrajza elején: "Úgy hittem, szétszórttá fogja tenni szívemet, ha önmagával foglalatoskodik" (Önéletrajz 21. old.). De mivel föl kell elevenítenie eddigi életútját az elöljárói parancsra, akaratlanul is újra fel kell fedeznie azt a gyermekkorától kezdődően oly mélyről feltörő bizonyosságot, hogy ő is a nagy szentek dicsőségére született, s "ez abban fog állni, hogy nagy Szent legyek!" (85. old.) Ugyanakkor Teréz nem szeretne illúziókban élni: "Ez a vágy talán vakmerőnek látszik, ha meggondoljuk, mennyire gyönge és tökéletlen voltam, s mennyire az vagyok még ma is, hétéves szerzetesi élet után, azonban mégis, mindig ugyanazzal a merész bizalommal érzem, hogy nagy Szent leszek, mivel nem saját érdemeimben bízom, hanem Abban remélek, aki beéri majd gyenge erőlködésemmel... s Szentté fog tenni engem" (85-86. old.).

Íme, a nagy buktató a lelki élet útján! A lélek nagy elszántsággal fog neki az istenkeresésnek, s amikor évek múltán, az életszentség meghódítására irányuló nagy küzdelmei után végre először mer őszintén szembenézni önmagával - s látja, hogy alapvető hibáitól legfeljebb külsőleg sikerült megszabadulni -, azt hiszi, hogy korábbi nagy vágyai is azokból a gyermekies érzelmi fellángolásokból születtek, amelyek az önismeret száraz nyilvánvalóságainak pusztájában már régen elhamvadtak. Végre álljunk a realitás talaján, végre el az álmodozásokkal! - tanítgatja önmagát. S nem veszi észre, hogy keserű érzés telepszik a szívére, mely körülötte megfagyaszt minden mosolyt és lelkesedést: "majd, ha annyi csapást kapsz az élettől, mint én..." - mondogatja környezetében. Az önmaga nyomorúságát megismerő lélek bezárkózik, és nem nyílik ki Isten leereszkedő szeretete előtt, mert nem meri elhinni, hogy ő "emeli majd Magához, s végtelen érdemeivel ő borítja el" a lelket. (uo.). Teréz - úgy tűnik - oly figyelmes volt az Istentől számára küldött személyek és események felismerésében, hogy ez által ki tudta kerülni ezt a csapdát, sőt, a kis útjának tanításával egyenesen ez ellen adta a lehető leghatásosabb gyógyszert.

Teréz már jól ismeri Keresztes Szent János tanításának lényegét ahhoz, hogy ne ragadjon le önmaga valóságánál, s tudja: Isten nem sugallhat megvalósíthatatlan vágyakat! Persze, abban is teljesen bizonyos, hogy saját akaratával nem képes újabb lépéseket tenni. De segítségére jön az isteni Mestere: "Jézus kedvét leli abban, hogy megmutassa nekem az egyedüli utat, amely az isteni olvasztókemencéhez vezet, s ez az út a kicsi gyermek ráhagyatkozása, aki félelem nélkül alszik el Atyjának karjaiban" (218. old.). Céline magával hozott füzeteit lapozgatja, melyekbe nővére még Guérinéknél kimásolt jó néhány idézetet az Ószövetségből. (Abban az időben a nővérek nem vehették kézbe az Ószövetség teljes szövegét). S ebben talál rá Teréz azokra a Szentlélek által sugalmazott szavakra, melyek lelkiségének alapjául szolgálnak: "Aki egészen kicsi, jöjjön hozzám" (Péld 9,4 - Önéletrajz 218. old.). Felsorol még néhány más idézetet is a Bölcsesség könyvéből, Izajás prófétától, majd a 49. zsoltár soraival zárja le a megvilágosodásáról írott gondolatokat: "A dicséret és a hála áldozatait mutassátok be Istennek" (219. old.). "Íme, ez minden, amire Jézus igényt tart a részünkről" - kommentálja. "Jézus nem kér nagy tetteket, csak ráhagyatkozást és hálát", "Neki egyáltalán nincs szüksége a műveinkre, egyesegyedül a szeretetünkre" (uo.) - ezek a mondatok Teréz lelkiségének lényegét fejezik ki.

Újat mond ezzel Teréz? Valóban új "találmány" ez a lelkiéletben, egy, a XIX. század végi találmányok sorában? II. János Pál pápa így válaszol erre a kérdésre az 1980. június 2-án Lisieux-ben tartott zarándoklata során mondott szentbeszédében: "Ez az út nem más, mint a legalapvetőbb és legegyetemesebb igazság megerősítése és megújítása. Hiszen van-e az evangéliumi örömhírnek alapvetőbb és egyetemesebb állítása, mint hogy Isten a mi Atyánk, és mi az ő gyermekei vagyunk?"

Teréz a lényeget ragadta meg, azt, ami minden lelkiség alapjául szolgál: keresztény vagyok, s ez azt jelenti, hogy - bármilyen vagyok is (jó vagy rossz a magam vagy mások szemében) - Isten a legmélyebb atyai-anyai szeretetnél is jobban szeret engem, amit felfogva és elfogadva (egyedüli érdemem ez lehet!) én sem viszonozhatok mással, mint szeretettel.

Bakos Rafael OCD

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu