Homíliavázlat

Szívesen megbocsát...

Kíváncsian figyeljük, Istennek vajon mi a véleménye a bűnös, erkölcsileg mélyre süllyedt világról. Meddig tűri még az egyre több, kiállhatatlan bűnöst? Elhangzanak ilyen kérdések is: mikor sújt már le, mikor pusztítja el ezt a megátalkodott emberiséget?

Istentől gyakran más válaszokat kapunk, mint amelyeket várnánk. A mai olvasmány arról szól, hogy maga az Úr küldi Mózest a bűnös nép közé, amely bálványt imád, és azzal bízza meg őt, hogy vigyázzon erre a népre, térítse meg és imádkozzék érte.

A szentleckében Pál apostol önmagáról vall. Nyíltan kijelenti, hogy valamikor erőszakos ember volt. Káromkodva beszélt Istenről, üldözte Jézus egyházát, híveit a rómaiak kezére adta, hogy végezzék ki őket. Mindezek ellenére - írja meghatódottan Timótheusnak - "elárasztott az Úr kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel, hiszen ő azért jött a világba, hogy üdvözítse a bűnösöket". (1Tim 1,12-17.)

Ez nem igazság! - lázadnak az önző, kis kaliberű, magukat szentnek tudó emberek. Én olyan jó vagyok - panaszkodnak -, mégis mennyit szenvedek. Ott van a sok gonosz ember, akik élik világukat, és semmi bajuk nincs. Isten hogy nézhet el ilyet?

Milyen távol vannak ezek a gondolatok Isten szívének dobbanásától! Aki így gondolkodik, nem ismeri az irgalmat, a megbocsátást, a szeretetet. Időseket látogattam pár hete, szokásomhoz híven, egy kórház krónikus osztályán. Őket már kevesen látogatják, "nem kellenek". Mikor a szobából kijöttem, mellém szegődött egy fiatalember, és megkérdezte: mondja, tisztelendő úr, megéri ez magának, hogy ennyit fárad? Olyan lelkesen teszi. Talán fejkvótát kap a teljesítménye alapján? - Elképedve csak enynyit mondtam neki: Ön nem hallott soha hivatásról, szeretetről, irgalomról?

A mai evangélium "főszereplője", a tékozló fiú bűneitől összeroskadva, mindenkitől elhagyatva, kiéhezve elindul hazafelé. Eszébe jutott, hogy valaki még biztosan szereti: az édesapja. Ez a remény vonszolta haza. Nem csalódott. "Atyja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta." (Lk 15,20)

Az otthon maradt, "hűséges" fiú, a féltékeny, az irigy, a bosszútól lihegő ezt végképp nem értette meg. Az édesapa, a mennyei Atya megjelenítője, szelíden ennyit mondott: "Fiam, hiszen mindenem a tied. De most úgy illik, hogy vigadjunk és örüljünk, mert a te öcséd elveszett, és most újra megkerült." (Lk 15,32)

Tanuljuk meg végre: Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Megrendítő lecke volt számomra a következő eset. Piarista szerzetesnövendék koromban egy kirakatper vádlottja lettem. A Markó utcában egy kiállhatatlan vérbíró elé kerültem. Ő ítélte el az én szeretett Mindszenty bíborosomat, Lénárt Ödön rendtársamat, egyházamat és sok-sok halálos ítéletet hozott ártatlanok felett. Mondták, hogy Olty Vilmos az. Körülbelül fél éve egy nagyon idős, beteg férfi az egyik kórházban remegve magyarázta nekem, alig érthetően, hogy ő emberekkel sok rosszat tett. Majd hirtelen ezt a kérdést tette fel: mondja, mi a véleménye Olty Vilmosról? Kikelve magamból ezt mondtam: az egy vérbíró volt. Ó, ne mondja, hogy vérbíró - kérte remegve -, mert én vagyok Olty Vilmos. Ekkor a nyakamba borult és zokogni kezdett. Ó, irgalom - mondta. Én akkor feloldoztam könnyeimmel küszködve, pedig ő annak idején engem elmarasztalt.

Még jobban megértettem, mi is az a végtelen irgalom és megbocsátó szeretet.

Kerényi Lajos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu