Tarbay Ede

Ködben

Lassan kihuny a láthatatlan

csillag az Örök Vitorlás fölött.

Árboc tövében. Vele, önmagamban

nézem a tőlem felszálló ködök

fehérbe hajló, párálló haját.

Fordulása, forrongása csobban

a szerteporló lángolásban.

A van feloszlik pillanatnyi voltban,

és megroggyantja súlyával a vállam.

Nem bujdokoltam, és a vád...

A hallgatás csomója torkomon.

A szó, a víz még bugyborékol.

A part felől a jázminszag, korom

egyszerre árad. Minden még oly

bizonytalan, akár a holnap.

Nem tudni azt, a kikötő

messze, vagy már súroljuk kavicspartját?

A szűkülő és táguló idő,

a földre lépés percét elfogadják,

ítélnek-e, vagy elnapolnak?

Bolyong a part. A parttalan hajó.

A távolságból távolságba úszik.

Tudhatatlan: sirály, fenyőrigó

kitárt szárnyának árnya hull itt

a hajópadlók roppanó közébe?

Ha majd a nappal... Addig is

a csobbanások gyenge ritmusa.

Egy a bizonyság: végtelen a víz,

és végtelen a szelek kántusa,

míg megállít az idő végső fénye.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu