Legfeljebb negyvenhat

Deák László hatvanéves

Körülöttem mindenki határozottan állítja, hogy Deák László költőnk most ősszel tölti be hatvanadik évét - én azonban biztosan tudom, hogy ez képtelenség. A különféle lexikonok egybehangzóan állítják, hogy Deák László 1946-ban született - valamennyi téved. Világosan emlékszem, hogy 1997 őszén találkoztam vele először, az Orpheusz Kiadó Hollán Ernő utcai kis irodájában, ahol a kiadó alapító vezetőjeként dolgozott. Negyvenöt évesnek tűnt; huncut mosollyal eszmélkedett a kortárs angol irodalomról, majd áttért a hiteles kereszténydemokrácia esélyeire (a Horn-kormány éveiben jártunk). Most, kilenc év elteltével is ugyanannyi idősnek látom: negyvenöt, na jó, legfeljebb negyvenhat éves.

A változás mindössze anynyi, hogy az Orpheusz Kiadó immár az Írószövetség Bajza utcai székházában lakozik. (A Hollán Ernő utcai irodát ismeretlen tettesek az ezredforduló egyik éjjelén kifosztották.) Minden egyéb a régi, hűséges baráti mederben folyik. Igen, a költő, műfordító, festő-illusztrátor, könyvkiadó Deák László mindenekelőtt hűséges barát, jó és igaz ügyek elkötelezettje, pillére. Nagy élményt jelentett, amikor néhány esztendeje Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, egy kötetbemutató során a rá jellemző, tömör és fanyar humorral kipellengérezte az újliberális ateizmust. A francia kultúrához fűződő kapcsolatáról, Parancs János költővel átélt párizsi kalandjairól is illik említést tennem. És persze emlékezetes verseit, sorait is magamban őrzöm. Például legújabb kötetéből, az idén megjelent Emlékkönnyből négy sort: "A világgal vagyok, amíg élek. / Kapok-adok, tűrök és remélek, / rámzúdul az élőknek járó kegy. / (...) Ments fel kegyesen, szerető hatalom!"

Deák László az Új Embernek is hű szerzője: a legutóbbi években verseivel találkozhattunk a lapban. Hanem Az Isten-kereső József Attila című sorozatunkban is részt vállalt: az Isten című Attila-verset elemezte. Amikor e sorozat múlt karácsonyra kötetként is megjelent, arra kértem, dedikálja nekem az elemzését. Az alábbi mottót írta, ez az ő hitvallása:

A szerkesztő öröme: a jó író.

Az író öröme: a jó szerkesztő,

Kettejüké a sikerült könyv,

Ami nem övék, az olvasó öröme.

Zsille Gábor

Deák László

Az asztal körül

Bárcsak felcsaptam volna asztalosnak még időben,

És lett volna valaminő, testre szabott műhelyem,

Valahol a régi Óbudán, vagy az Új Lipótvárosban,

De a Király vagy Baross utcát se vetettem volna meg.

Hát még így utólag, mai fejjel, mai szemmel nézve.

Milyen boldogan élhettem volna! és boldog lennék ma is.

Elégedett. Mert aki a forgács illatát szagolja, sosem bús,

Akinek éles szerszáma van, nem lehet védtelen, árva,

Hiszen egész világnyi az, amit így, csendesen birtokol.

És mindenki tudja, mi az asztalos. Hogy semmiképp se ács,

Se fafeldolgozó, de nem is egy kedélyes, ügyes fafaragó.

Asztalos. Lehetett volna ágyas, ládás, szekrényes, székes,

De valamiért az lett a neve, amihez az emberek leülnek,

Amin az ételt, italt, kártyát tartják, amire sírva borul a leány,

S a csalódott, részeg férfi. És halotti kendőnket mellette varrják.

De hagyjuk a véget. A nászi lakomát reá megterítik, s tálalják,

Itt útjába szegül gőgös, megvadult legények ütközésének.

És a műhelyben évezredes csend honol, csak acélsurrogás,

Halk fütyülgetés, mormogás, koronként kemény káromkodás,

De ez már nem odaillő. Megnézik maguknak a szentségtörőt.

Hogy állnak a gyerkőcök a satupad előtt, főzik, keverik az enyvet,

Megpendítik a fűrészt, tisztára söprik a műhely padlóját,

És arcukat kémlelik a fényes politúron, hátha komolyodik már,

Ezt játszottam el, e nélkül éltem, nem is sejtve, hogy ki vagyok.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu