Hangulatjelentés

Áldozat

Este, már barátságtalan sötétben megállok a közlekedési balesetek áldozatainak emlékművénél. Ilyenkor, halottak napja tájékán ez bizony méltó program, mondhatni illő zarándokút. A helyszín az óbudai Flórián tér, annak is a Szőlő utca felőli része. Ott látható ez a kevéssé ismert kőoszlop, melyet közadakozásból emelt az Országos Rendőr-főkapitányság, 1996-ban. Egy-két évvel ezelőtt bronzból öntött szobor is került a tövéhez: egy totálkárossá gyűrt kocsi, méghozzá felismerhetően BMW típusú. (Nem túlzottan hízelgő reklám a cégnek.)

Az oszlop oldalain számok sorakoznak: 1972-ig visszamenően megtudhatjuk, hogy évente pontosan hányan szenvedtek halálos kimenetelű balesetet a magyar közutakon - minden évben átlagosan ezernégyszáz ezerötszáz ember. A legtöbben 1989 és 1990 folyamán, éppen az úgynevezett rendszerváltás eufórikus időszakában haltak meg, hiszen mindkét esztendőben kétezer volt az áldozatok száma. Az ezredforduló óta, úgy tűnik, sikerül egyre lejjebb szorítani e döbbenetes számot: az elmúlt hat esztendőben ezerkétszáz ezernégyszáz fő halt meg így évente. Mindent egybevetve, 1972 óta (amely történetesen a születésem éve) összesen ötvenezer ember lelte halálát a magyar közutakon. Harmincnégy év alatt tehát egy Cegléd nagyságú város teljes lakosságát temettük el idő előtt, emberi szemmel nézve teljesen értelmetlenül.

A becsapódás előtti pillanat. A befejezhetetlen előzés. Az a bizonyos kereszteződés. Az az olajfolt. A végzetes hiba megjósolhatatlan. A végzetes hiba pillanatában már minden túl késő. Ahogy egy lengyel költőnő, Ewa Lipska írja Baleset című versében, saját fordításomban idézem:

A költők ismerik e pillanatot:

mikor kiáltani még korai lenne,

a szavakat megfékezni viszont már késő.

A túlgyorsult motorbicikliken

a ködcafatokba robognak.

Hanem egy másik Éváról is szólnom kell. Az emlékoszlopon az áll, hogy 2001-ben pontosan 1238-an haltak meg az utakon. A statisztikai számok mindig személytelenek, nem lehet ott bennük az egyéni sors, az adott ember, a tragédia, a vér és a veszteség. Nincs 1238 halál - mindig csak egy, egyetlen, személyes haláleset történt, 1238 alkalommal. Ebből az 1238 emberből az egyik Szabó Éva, a Magyar Rádió legendás műsorvezetője, aki öt esztendő múltán is sokak emlékezetében él. 2001-ben, halottak napja alkalmából a szülei sírjához igyekezett gépkocsival, Hódmezővásárhelyre. Útközben érte a halál.

Másfél hónappal a távozása előtt, szeptember elején vacsorára voltam hivatalos hozzá. A Flórián téren átvágva gyalogoltam Szőlő utcai lakása felé, amikor csodálkozva felfedeztem a közlekedési balesetek emlékművét. Mindaddig nem tudtam a létezéséről. Az oszlopon akkor a 2000-es év áldozatainak száma volt a legfrissebb adat. Arra gondoltam, csak nehogy valamikor én is felkerüljek rá. Két perccel később becsengettem Szabó Évához, jókedvűen nyitott ajtót. Hat hét elteltével feliratkozott.

Minden gépkocsivezető a halál völgyében jár, valahányszor csak a volán mögé ül és gázt ad. Minden sofőr, aki száz kilométeres sebességgel száguldott úti célja felé, és épségben megérkezett, túlélő. Őrangyala alig áll a lábán, olyan megfeszített erővel vigyázott rá - izzadt homlokát törölgeti, szárnyával bágyadtan verdes. A sofőr kávét szürcsöl, saját magával elégedetten fütyörész, a számítógép tervezte motort dicséri, lóerőkről és ékszíjakról és modern technológiáról képzeleg. De az őrangyal pontosan tudja, hogy miről van szó.

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu